#CSAKAZÉRTIS futok

#CSAKAZÉRTIS

Úgy kívántam a banánt, mint vámpír a céklát! - IX. Rotary Futófesztivál, 42km beszámoló

2019. április 01. - HASHTAGCSAKAZÉRTIS

Bizony, úgy kívántam a banánt, mint vámpír a céklát... De erre még visszatérek....

56352714_444462732996063_7351537087809585152_n_1.jpg

Tavaly ilyenkor, vagyis 2018. március végén egészséges izgalommal készültem a debreceni Rotary Futófesztiválra, az évem első versenye volt. Férjemmel és a gyerekekkel már előző este leutaztunk. Ezek a versenyek azért is jók, mert ilyenkor picit együtt tudunk lenni, amúgy pedig az utóbbi években a férjemet nehezen lehetett a munkából kimozdítani. Na, a lényeg a lényeg, hogy minden ideálisnak tűnt, szépen betartottam az edzésterveket, normálisan táplálkoztam, minden jónak tűnt. Hajnalban, a futás napján felkeltem, és megjött. Remélem senkinek nem gond, hogy ilyenekről írok. Lementünk reggelizni, én a kis házi zabkásámat ettem, mindent, ahogy szoktam. Aztán elindultam a versenyközponthoz. Hideg volt, nagyon fáztam. Sajnos nem volt meleg helyiség, ahol át tudtunk volna öltözni vagy melegedni indulásig. Egy-egy sátrat állítottak föl a szervezők, amit átfújt a hideg szél és az oldalain be is lehetett  kissé látni. Mondjuk ez engem feszélyez, de vannak helyzetek, amikor nincs mit tenni, hát megpróbáltam lelazulni. Nagy tömeg fogadott, és a tömeg egyre csak nőtt és nőtt, mint a Hétszínvirág című mesében, amikor a kislány azt kéri, hogy a világ összes játéka az övé legyen, hát felém az emberek áradtak és úgy éreztem, az egész világ engem kerget. A táskámat megpróbáltam beadni a ruhatárba, de akkora volt a tömeg, hogy majdnem lekéstem a rajtot. A rajt előtt bemondták, hogy a maratonosok gyorsan menjenek előre a ruhatárnál, így előretolakodtam, és kifulladva rontottam a rajtzónához. Mondanom sem kell, idegesen, feszülten. Pedig én versenyek előtt nem szoktam semmin görcsölni, nem feszkózom, laza vagyok. 

Elég rendesen felöltöztem, magamon hagytam minden szart, mert átfáztam abban a sátorban illetve én is elszúrtam, mert a hosszúgatyámra még jól ráhúztam egy lábszárvédőt, én címzetes ökör. Volt rajtam trikó, hosszúujjú és futókabát is. Minden volt itt, talán erényöv az nem volt, az otthonmaradt. Egyébként sál, sapka, talán kesztyű is, tutira mentem. Íme a tavalyi fotó okulásképpen: 

49012445_2805153893043568_5591119938384297984_n_1.png

Milyen kis cuki vagyok, ugye? Itt már vetkőztem, az első körnél leszedtem magamról a kabátot futás közben. 

De hogy ne legyen ilyen egyszerű ez az egész, mivel 11-kor volt a rajt, hát én 10:50-kor igencsak megéheztem. Így indultam neki. Gondoltam, semmi gond, minden félmaratoni és maratoni versenyen raknak ki a frissítő pontokon banánt, ezt-azt, majd eszem néhány falatot és akkor mehet a menet. Aha... Semmi nem volt még az asztalokon, a vizet és a szőlőcukrot kivéve. De nem szőlőcukorra voltam kiéhezve. Én az első körnél már úgy kívántam a banánt, mint vámpír a céklát. Egészen elpirosodott a szemem, a szemöldököm éjfekete lett, a szám sötétbordó. Lassan kezdtek a metszőfogaim is nőni. Banán kellett, de nagyon. 

55897158_2167184636925498_1185038033095753728_n_1.jpg

Azaz igazság, hogy lett banán. A negyedik kör után. Egy kör 5km kábé, így ki lehet számolni,  hogy megvárták a szervezők, míg a félmaratonosok és a rövidebb távon futók végeznek és utána kezdték az asztalok alól kipakolni a banánt, és kevés kekszet. Módjával. Fasza. Eddigre már rosszul voltam. 

Elkövettem azt a hibát is, hogy az előírt pulzusszámot nem tartottam be, hanem valamivel magasabbra vittem. Mondjuk ki: nem volt önfegyelmem, elnagyképűsködtem a futást. 

A 36. kilométerig bírtam, hiába váltam vámpírrá, az éhség, a magasabb zónában futás, a menstruáció és az izzadás a túlöltözés miatt úgy hatott rám, mint Draculára a kereszt. Összeomlottam. A fejem elzöldült. Sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam továbbfutni. Úgy éreztem, itt a vég. 

A verseny után olvasgattam az elektrolitról autodidakta módon, ez pótolja a testből kiizzadt ásványi anyagokat, sót (nem vagyok szakértő, lehet ezt most nem pontosan fogalmaztam meg). 

Odamentem a rajtvonalhoz, szóltam a szervezőknek, hogy kiszálltam. A hölgy valami ilyesmit kérdezett: "Az utolsó kör előtt kiszállsz? Komolyan?" - aztán legyintett. De lehet, hogy legyet hessentett el. Nem tudom. Nem voltam képben. 

A férjem és a két gyerekem előtt elég komoly sírógörcsöt kaptam és szégyelltem magam. Ilyen mintát mutatok a kamasz lányomnak? Hogy feladom? 

Amikor helyrejöttem, a lányom irtó rendes volt. Vigasztalt. Úgy vigasztalt, ahogyan még megboldogult édesanyám sem tudott. Simogatta a fejem, átölelt és azt mondogatta őszintén és önzetlenül,  hogy "nincs semmi baj, anya"! 

Hát, egy ideig nem tudtam a megszokott futós helyemre visszamenni futni. Új útvonalat választottam. Futottam, de nagyon megdőltem. Haragudtam magamra. Így elcseszni. Ilyen nagyképűen futni. Ennyi hibával! Nem bénának tartottam magam, mert az tudom, hogy nem vagyok. Fegyelmezetlen. Nagyképű. Álszent. Nem igaz, hogy nem érdekel az eredmény, kifelé azt mutatom, hogy nem érdekel, közben pedig a tetteim futás közben nem ezt mutatják. Hogy akarok ilyen hozzáállással futó lenni? Mégha amatőr futó is... Teljesen jogosak voltak a kérdések önmagam felé. Egy nagy adag rutintalanság is közrejátszott ebben az egészben, utólag visszagondolva, nem is értem, hogy tudtam előző évben három maratont lefutni. ( Na, majd arról is írok máskor, szintén tanulságos kis mese lesz, bár nem bántam meg semmit, de akkor is komplett hülye vagyok, nem követendő példa a futásom első időszaka. )

Miután minden érzelmi stációt végigjártam és kiszenvedtem magam, újra erőre kaptam, és az év többi versenyét mind sikeresen végignyomattam, pedig magándolgokban életem legnehezebb éve volt a tavalyi. Megfogadtam, hogy ha rajtam áll, én versenyt nem adok fel többet. Erre a barom versenyre pedig visszajövök és normálisan megfutom ezt a hülye maratont. Ésszel, fegyelmezetten, normálisan. 

Ez a fotó a 2019. március 31.-i IX. Rotary Futóversenyen készült, a legkedvesebb képet választottam magamról. Sikerült, lefutottam a maratont. Az időeredmény tök mellékes, de akit érdekel: 4óra15 perc lett. Futottam az idén idő szempontjából jobbat is, de igazán büszke erre a mostani futásomra vagyok, mert: FEGYELMEZETT TUDTAM MARADNI VÉGIG!!!! Hurrá! Nagy ölelés magamnak. 

55935272_260178491599147_9140317333674262528_n_1.jpg

Mire figyeltem jobban, mint tavaly?

1. Evés, ivás, frissítés: még nem tökéletes, de már jobban ment

2. Elektrolit pótlás

3. Öltözék: időjárásnak megfelelően sikerült

4. Fegyelem, önfegyelem: a megadott pulzuszónában maradtam 

5. Kipihentség: kialudtam magam 

Szerintem minden tőlem telhetőt megtettem, és végig jó közérzettel futottam. Sokan túlfutják az elejét, mert sodorja őket a többi ember, nálam a hiúság is bejátszott tavaly, ahogy már említettem.  

A szervezés: kicsit zavarban vagyok, mert még sosem írtam versenyről rosszat. Nem tudom, ki a versenyigazgató, de kiküldeném a pályájára maratont futni, és leteszteltetném vele az egészet. Idén is spórolás volt a kajával, csak vizet kaptunk, illetve egy üveg kóla kézben az egyik frissítő embernél, csak annak öntött, aki kért. Szegényes asztalkán szegényes szilárd táplálék. Többen kértünk egyszerre banánt, amire azt mondták, csak a maratonosok kaphatnak. Mondtam, az vagyok. Erre azt a választ kaptam, hogy majd a negyedik kör után. Erre én: És ha most vagyok éhes? Erre a hölgy: Ha neked adok, más is kérni fog! - Na, erre elmentek nálam otthonról és tudattam a hölggyel, hogy ide se jövök többet. Erre kiakadtak rám. Ők. - Annyit sikerült elérnem, hogy egy körrel hamarabb kirakták a banánt. Nem volt jó érzés idegesen futni tovább, főképp azért, mert ez a nap fontos volt nekem. Bizonyítani szerettem volna két embernek, többek között...

Lecsendesítettem az agyam, de nem volt jó érzés körönként itt megállni. A másik frissítő ponton nem volt kaja. Itt is csak pont annyi, hogy éppen csak tudjunk banánt enni. Igaz, volt egy-egy tálban keksz és ropi, de én azt utálok enni, mert megakad a torkomon. A banán sok hosszútávfutónak jó, ezt minden szervező tudja és nem is tagadja meg a futóitól. 

A ruhatár szervezése fejlődött a tavalyi évhez képest: most különszedték a különböző távon futókat, így nem torlódott fel a sor. 

Volt lehetőség zuhanyozni, igaz, nehezen találtam meg a helyet, de ez is dicséretes, volt rá lehetőség, nem kellett büdösen hazajönnöm Debrecenből. 

Kétszer álltam meg pisilni, ez is fontos, hogy azért négy óra alatt tudjon az ember pisilni. Ez a fotó, háttérben a mobilvécével azért kedves a szívemnek, mert a védőangyalom suhant el éppen a fejem fölött. Remek tanácsokat kaptam tőle az elmúlt két napban. 

55853776_2182475955397601_5514057951532285952_n.jpg

Nem volt kamudepózásom ( ez azt jelenti nálam, hogy éhségre hivatkozván kissé többet időzöm a frissítő pontokon, valójában csak pihenek ), csak inni és enni álltam meg (ha volt mit) rövid időre.

Aki erre a versenyre szándékozik jönni jövőre és hosszút fog futni, javaslom a saját frissítést, mindenképpen biztosítsa be magát, nehogy eléhezzen. És mivel nagy tömeg van, bőven szánjon időt arra, hogy lesétálja a ráccsal elkerített részek között a frissítőpontokig a távot, ahol elhelyezi a kajás cuccát. Inkább talán az a megoldás lehet a legjobb, ha segítőt hoz, aki lerak a futóútvonalon egy kis asztalkát és arra rakja az egyéni frissítőt. A szervezőktől kapott étel egyáltalán nem volt elég nekem, a felét ettem annak, mint ami nekem "elő lett írva". Bár vittem saját kaját, de akkora volt a tömeg, és nem volt segítségem, hogy nem tudtam magamnak lerakni az egyéni frissítést. Ha mennék harmadjára (biztosan nem fogok), akkor már lazán azt csinálnám, hogy a fűbe vagy egy pad mellé odateszem a kajámat, szerintem senki nem vinné el, szóval ilyet is lehet csinálni itt, ezen a versenyen, de mindenképpen kell kaját vagy a megszokott cuccot vinni. 

A futás második felében már rendesen előztem néhány futót, bár ez nem volt cél, inkább azért írom, hogy nem érdemes túlfutni a választott távok elejét, erre én is hajlamos voltam tavaly. Nyugi van, erőbeosztás. Ezt most magamnak is mantrázom, nem az észt akarom osztani. 

Végül a nők között 10. lettem a 28-ból, márha érdekes ez az infó, nekem annyira nem. Elégedett vagyok. Úgy érzem, Debrecen mostmár nem arról lesz híres, hogy ez az a város, ahol tudjátok, föladtam a maratont. Ez a város arról is híres, hogy visszajöttem és felkészülten, ésszel, szabályokat betartva futottam le a maratont. A helyezés és az időeredmény kurvára nem számít. 

Megcsináltam, kipipáltam, föloldottam, királynőség van. CSAKAZÉRTIS!!!!

56255429_835158866840317_2338152944374906880_n_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://hashtag-csakazertis.blog.hu/api/trackback/id/tr4214730559

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása