A lányom kamasz, jövőre lesz gimnazista, fiam valószínűleg jövőre kezdi meg iskolai tanulmányait. Férjem rohadt sokat dolgozik, tevékeny ember. Hogy én hol vagyok ebben? Éppen ezt keresem.

Amikor a fiam megszületett, 30 kilogrammal nyomtam többet, mint a várandósság előtt. Szép kövér asszony lettem. Kövér és fáradt. Nehéz évek voltak. Fiam aktív baba volt, alig aludtunk, segítségünk nem volt. Férjem munkahelyi problémákkal küzdött, cukorbeteg lett. Úgy éreztem, totálisan kiszolgáltatott állapotban élünk, árnyékai voltunk önmagunknak. Bérleményből bérleménybe költöztünk, irtó szar volt akkoriban.

A szoptatásra való tekintettel nem mertem elkezdeni sportolni, nehogy elmenjen a tejem. Tűkön ülve vártam a pillanatot, hogy fiam betöltse az 1. életévét és nekivágjak. Emlékszem, tél volt, hideg tél. Egy kb. 40-es kabátot hordtam akkoriban (most 34-es), farmerben és meleg téli bakancsban toltam a böhöm nagy babakocsit. És elindultam. Elkezdtem futni. Fiam aludt. Nem érdekelt semmi, csak futottam. Nehéz volt, hamar elfáradtam, így a séta és a futás váltogatta egymás. Így kezdődött először. Sikerült lefogynom 85 kg-ról  55kg-ra. Hetente háromszor vagy négyszer futottam, persze a tejem nem ment el, négy éves koráig szoptattam az én kis "lóbabámat" Háromnegyed évig futottam.

Ekkor főiskolára kezdtem járni, másoddiplomázni akartam. Fél év után beletört a bicskám, nem bírtam. Feladtam. A jegyeim jók voltak, azzal nem volt gond. De családi segítség híján egyszerűen nem fért bele az időmbe. Megsirattam, de feladtam. Nem lettem tanító néni. A futás is abbamaradt, a fiam bizonyos képességekben nagyon erős volt, de bizonyos képességek teljesen másképp működtek akkoriban. Felmerült az autizmus gyanúja. Emlékszem, azt hittem elájulok. Összeomlottunk.

Életmódot váltottunk. Csodák és a férjem kitartó tökössége által saját kertes házba költöztünk. Sosem laktam még saját lakásban, házban. Hú, megcsináltuk. Csakazértis megcsináltuk.

Ugyanakkor megint puhány lettem, nem sportoltam, esténként zabáltam a sok csokit, chipset, keményen toltam magamba a sok fost. Az önbizalmam sehol nem volt, a kisfiam különlegessége áldás és egyben nehézség is volt egyben. Meg kellett tanulnunk kezelni a szenzitivitását. De addigra én jól elpuhultam, az emberekkel való viszonyom nem is tudom, teljesen megváltozott. Nem hittem abban, hogy erős vagyok, hogy bármire is képes lehetnék.

Aztán volt egy pont, amikor elegem lett magamból. Elegem lett abból is, hogy átnéznek rajtam, hogy semmibe vesznek, legalábbis nem sok vizet zavarok sehol. Szerettem volna újra erőre kapni, és igen, valamiben menő lenni. Mert hiú ember vagyok J

Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor még apukám foglalkozott velem, és megtanított focizni. Aztán az első edzések az egyesületben. Az első meccsek. Az akaratosságom. Igenis, a tehetségem. Nem volt kérdés számomra akkoriban, hogy meg tudok-e csinálni valamit. Persze, hogy képes vagyok rá!

Eszembe jutottak a filmforgatások, amikor felvételvezetőként vagy gyártásvezetőként dolgoztam, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy valamit ne tudnék elintézni és végrehajtani.

Hol van ez az erő most? – kérdeztem magamtól. Bennem kell, hogy legyen.

Amikor 23 éves voltam, és éppen mélyponton voltam, azt mondta nekem egy barátom: „Segíts magadon, Isten is megsegít!”. Arcul csapott ez a közmondás. Égette a fejem, de bement rendesen a szívemig, a gyomromig.

2017.májusában eszembe jutott a közmondás. Sportcipőt húztam a lábamra, és újra elindultam. Ennek egy éve és hét hónapja. Azóta futok.

Sokat kaptam én a futástól.

Ha érdekel, gyere, tarts velem!