A mai edzésről szeretnék írni és talán szélesíteni is fogom a spektrumot az elmúlt pár hétre, aztán pár hónapra, végül majd 2019. szeptember-október-november körülre. Az is lehet, hogy visszafelé haladok, a múltból a jelenbe. Összegezni fogom, hogyan áramlanak a dolgok, főképpen a gondolatok és ezek a gondolatok hogyan befolyásolják a teljesítményemet, a hangulatomat, a hozzáállásomat. Le szeretném írni mi és hogyan alakul, változik bennem. Néha kell egy kis napló, amiben az ember összegzi a dolgait, és rálátást kap önmagára. Ez persze egy szubjektív dolog, egy kívülálló talán nem érzékeli, nem látja a bennem zajló folyamatokat. Csak egy kis gyűszűnyit tapasztal a külvilág sokszor belőlem, az áramlás tetejét, de a felszín alatt még mindig sok csata dúl, néha tök fölöslegesen. Ezek a csaták úgy érzem az elakadásaim miatt alakulnak ki. Elakadok egy gondolatban, és olyan, mintha az a hirtelen megtorpant gondolat egy falnak ütközne, és a mögötte menetelő gondolatok pedig föltorlódnának egymás nyakába. És készen is van az elakadás. Most konkretizálok, mert ez csak üres szöveg így. 

Például van ez a cipő, itt ni, készítettem egy ego-blogos fotót magamról és a cipőről:

Igyekeztem jó arcot vágni, hogy jól mutassak. Ez fontos.... Naja... Szóval. Viszonylag sok pénzem volt mostanság, és úgy döntöttem, veszek egy-két menő futócipőt, feltankolok a nehéz napokra. Mert a pénz is áramlik, jön aztán megy a csudába. Egyáltalán nem tudom ezt a pénz dolgot értelmezni, nem érdekel, nem tudok vele mit kezdeni. Ezért aztán vettem pár cipőt. Nagyon örültem ennek, kényelmes, menő, minden fasza a cipővel. Aztán tavaly nyáron elkezdtem mezítláb gyalogolni, néha kocogni. Egy nagy derékbareccsenésben voltam benne nyáron, hagytam magamat bántani egy olyan ember által, akiben teljesen megbíztam mint futó és mint ember. Fogalmam nem volt, hogyan tudom testi és lelki szinten gyógyítani majd magam, padlóra küldtek, és padlóra küldtem magamat. Aztán jött pár gondolat, sugallat, nevezhetjük áramlásnak és azt súgta a fülembe: Gyalogolj! - Aztán azt is súgta: - Mezítláb! - Hallgattam ezekre a sugallatokra, és fokozatosan hozzászoktattam magam a mezítlábazáshoz kicsi távok során. 

Évszaktól függetlenül nulla fok fölött télen is le-ledobtam magamról a cipőt. És azt szeretném ezzel mondani, hogy sokszor elakadok. Vannak az elemek. A tűz, a víz, a föld, a levegő. Nekem tűzből és levegőből sok van. Terjedek, lendületes vagyok, kimondom, megfutom, megcsinálom, teszem a dolgom. Van nekem víz elemből is. Nagyon tudok érezni. Megérezni, átérezni, szeretni és haragudni, sírni és röhögni. Ez mind megy. De amikor kapcsolatba kellene kerülni a pillanattal, a jelennel, a racionális dolgokkal, jelen kellene lenni a Földön, materializálni kellene magamat, sokszor testetlennek érzem magam, és vagy a múltban vagy a jövőben lebegek gondolatban, áramlok én, csak nem ott és ahol lennem kellene. Ez a föld elem hiánya nálam. 

Mikor lehajítom magamról a cipőt, olyan, mintha egy elem lennék, ami a talajjal érintkezve elkezd töltődni. 

 Olyan érzés is, mintha levegőhöz jutnék. Életet kapok. Levegőt. Szabad vagyok. Én vagyok. Én. Nem az egóm. Nem az érzéseim. Egyszerűen csak létezem, minden göröngy, sallang, emberi játszma nélkül. Csak vagyok és kész. Megérintem a hideg talajt, megérintem a lucskos talajt, megérintem a recés talajt, megérintem a reggeli harmatot, megérintem a fűszálat... És élek. Egyenletes ritmusban elkezd áramolni a föld energiája a talpamon át a testembe. Menetelek a pálya körül, és minden lépéssel magamhoz veszek egy kis energiát, amit a Föld ad nekem. Milyen érdekes, hogy ez az energia bárkié lehet. És él-e a ma embere ezzel a lehetőséggel? Mit jelent a föld elem a ma emberének? 

Szeretek mezítláb futni. Az elmúlt hetekben szinte fulladok, talpon keresztül fulladok, ha a cipő rajtam van a futások során. Ez már teljesen mentális dolog, valószínűleg, mégis fontos ezzel foglalkozni. Mert nem érzem jól magam cipőben. Nem tud a talpam olyan kényelmesen érintkezni a cipőtalppal, mint amilyen természetes a talajjal való érintkezés. Még nem tudom, hogy pontosan hogyan fogja alakítani ez a tapasztalás a futós életemet. Mert szeretnék betonos körözős versenyeken indulni majd, ha már fürgébb leszek. Ha már van mögöttem kellő év, gyakorlás, tisztelet és alázat. Nem tudom, elmúlik-e ez a mezítlábas szeszélyem vagy megmarad és erősödik a mezítlábas futás iránti vágyam. Ha igen, hogyan tovább? Lehet-e így futni és milyen versenyen? Tudok-e középutat találni, tudok-e alkalmazkodni a cipős versenyekhez és edzésekhez? Mit akarok? 

Ősz elején nagyon fegyelmezettnek éreztem magam. Csak és kizárólag arra koncentráltam, hogy betartsam az edzéstervet. Amikor szabad edzésem volt, akkor is ésszel futottam. 

Most, hogy közeledik április és a félmaraton jól megfutásának ideje, elkezdtem görcsölni. Teljesítménykényszeres lettem. Hiába tűnök higgadtnak, kamu az egész. Görcsös vagyok. Neheztelek magamra, amiért nem fejlődök még gyorsabban és gyorsabban. Már nem elég, ami van. Az egóm hisztizik. Közben harcolok. Mert alapjában véve én nem vagyok önző és egosita. Vagy mégis??? A szabad edzéseimet, melyeket hónapokkal ezelőtt szépen fegyelmezetten megfutottam, mostanában zsinórban elcseszem. Nem a pulzusra figyelek, hanem a vágyaimra. A gyorsulásra. Már dübörög is bennem az elégedetlenség: Még többet! Még gyorsabban! Most! - Nem jó így futni. Boldogtalan vagyok ilyenkor. Közben harcolok. Magammal. Az önzetlen és tiszta lelkem le akarja csendesíteni az ego-harcost. De a harcos énem pedig azért küzd, hogy meglegyen tavaszra az a szép kis félmaraton!

Tudom, hogy az egót el kell dobni. A cipőt is lehajítottam. Így kellene tennem az önző, öncélú, hamis gondolataimmal is. Lehúz ez a teljesítménykényszer. 

Valamelyik héten leragasztottam az órámon az időt mutató jelzést. Csak a pulzust és a táv hosszát tudtam nézni. Ez így megnyugtató volt. Szerintem sűrűbben fogom alkalmazni ezt a technikát. 

 A mai szabad edzés körülményei, előzményei: mostanában megint nehezen alszom el, így volt ez most is. Éjféltől aludtam hatig. Elvileg 6 órát. A megfigyeléseim alapján nem mindegy, hogy este 10 előtt alszom el, vagy éjjel. Nekem fontos legkésőbb éjjel tízkor aludni, különben a testem nehézkessé válik a másnapi edzésen, nehezen tudom emelni a lábaimat, és egyáltalán tartani magamat. A talaj nagyon ragadós a pályán, ezért a 4 és 5. kilométer között ledobtam a cipőmet. Szabadabbnak éreztem magam, a futás is könnyebben ment. A mai tervem fokozó edzés lett volna, de már az induláskor győzött az egóm ma, és az eltervezett fölé emelkedett a pulzusom, aminek az lett az eredménye, hogy egy fáradt test futott a pálya körül elégedetlenül és idő előtt kifáradva. A légzés nem ment orron be-és ki. A mezítlábra váltáskor arra jutottam, hogy 160-163 között tartom a pulzust a maradék kb 7,5 km-en, és akkor korrigálok egy 12 kilométeres egyenletes futást. Azt hittem sikerült. De itthon megnézve a görbéimet, elég hullámzó lett ez a nap. Ez ma nem sikerült. 

Most lehet itt tovább nyafogni, de azt hiszem jobban teszem, ha holnaptól megint csak a kiírt pulzusra figyelek és szabad edzésen is ésszel osztom be az erőmet. 

 Nem akarom szidni magamat. Ha csak a butaságaimat veszem figyelembe, akkor az megint egy nagy elakadást eredményez. Megpróbálom az "erényeimet", erősségeimet összeszedni: 

1. Minden edzést megcsinálok. Egyet sem hagyok ki.

2. Nem tudom, mikor voltam utoljára beteg, náthás, nem emlékszem. 

3. Izmosodom, a futás érdekében történt erősítéseknek köszönhetően. 

4. Rendszerben tart a futás. Minden nap egy megszokott rend szerint zajlik, mert a futás csak így tud működni.

5. Sokat nyújtok, ez lehiggaszt és segíti a futásaimat, lazává tesz.

6. Mentálisan erősebb vagyok. 

7. Egyre kitartóbb vagyok. 

8. Egyre jobban a minőségre törekszem, nem a táv mennyiségére. 

9. Önző futóból egyre inkább egómentes futó leszek. 

10. Már nem a futás az első. Ez is "erény". Bizony. 

11. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, még akkor is, ha néha nem úgy sikerülnek a dolgok a hétköznapokban vagy az edzésen, ahogyan elterveztem. Már tudok "veszíteni". Tudom, hogy a következő alkalommal majd korrigálhatok. Azt is tudom, hogy egy rosszul megkezdett edzés közben is korrigálhatok. Sosem adom fel. 

12. Egészségesen táplálkozom. 

Mindezt a futásnak köszönhetem. 

Vannak vágyaim: szeretnék holnaptól olyan fegyelmezetten futni, mint ahogyan tavaly ősszel futottam. Érdekes dolog ez. Amikor az ember nem görcsöl, de mégis van egy egészséges önbizalma, akkor a dolgok jól mennek, jól alakulnak. Újra ezt az állapotot akarom elérni. 

Egy "futó kutyust" is szeretnék menhelyről. Megtanítanám a fegyelemre és akkor tudok majd vele együtt a sötét, hideg téli hajnalokon félelmek nélkül futni. Azaz igazság, hogy utálom a paprika spray-t szorongatni a kezemben.

Jópár hónapja nem indultam futóversenyen. Augusztusig kényszerpihenőn voltam, azért nem tettem tiszteletemet sehol sem, most viszont úgy érzem, tök jót tesz egy kis csönd. Talán hosszúra húzom ezt a néma leventés időszakot, de olyan jólesik egyedül lenni és tisztára mosni a lelkem és a testem az egyedülléteim során, hogy azt el sem tudom mondani. Mint amikor friss levegőt szív az ember, úgy érzem magam minden egyedül eltöltött csöndes edzéskor. Mindent igyekszem nagyon leegyszerűsíteni és egyenesbe rakni az életemben. 

Sokat gondolkodom azon, hogy mit akarok elérni, mi a fontos nekem a sportban és mit kapok a sporttól? A válasz időnként változik. Jelenleg óriási nyugalmat és békés biztonságot, jó egészséget kapok a sporttól. A gyaloglás mentális erővel tölt fel, olyan számomra a gyaloglás, mint szerzetesnek a napi ima. Leszarom a lassúságot, egyszerűen csak élvezem a chi gyaloglást és a  távgyaloglást ( ez utóbbi inkább imitációja a profik mozgásának, de próbálkozom, próbálkozom). 

Említettem, hogy leegyszerűsítettem magam körül mindent. Erről szeretnék ma írni. Jelenleg egy anarchikusnak tűnő, de mégis valamilyen ésszerű terv mentén haladó, ezermillió éve vágyott házfelújításban vagyunk benne a férjemmel. Ez azzal is jár, hogy az évek során felhalmozott emlékeinket, tárgyi eszközöket, ruhákat és miegymást elkezdtük végre szortírozni. És itt jön a lényeg. Az elmúlt években sokszor éltük át azt, hogy nem megy jól anyagilag, bazi nehéz, mert sok a kiadás a bevételhez képest, gondolom ez nem ciki, ha leírom. Ugyanakkor megdöbbentő azt látni, hogy a valóság nem azt mutatta számunkra, hogy annyira nélkülöztünk volna. Rengeteg ruha, könyv, miegymás halmozódott föl, amit nem is használtunk, nem olvastunk, stb. 

Álltunk a kidobásra vagy elajándékozásra váró holmik előtt és elszégyelltük magunkat. 

Aztán a szekrényemben megtaláltam a "futós blokk" részt is... A karomba vettem, majd kipakoltam az ágyamra két év felhalmozott és a futóversenyek alkalmával kapott pólóit. Nézzetek ide: 

 Mit éreztek a kép láttán? Mi jut eszetekbe először erről a fotóról? 

Én megmondom, nekem milyen érzésem volt ettől a sok pólótól. Egyrészt szép és kevésbé szép futós emlékek özöne lepett el. Ugyanakkor beleszédültem ennek a sok pólónak a látványába. Hiába szeretem ezeket a versenyeket, ahol a pólókat kaptam, mégis elfogott a rossz érzés. Hogy minek? Mi a szarnak ennyi póló? Hiszen a 95(!!!) %-át nem is hordom! Kíváncsi lennék, a futók hány százaléka hordja rendszeresen ezeket a pólókat, vagy egyáltalán szüksége van-e ezekre a ruhadarabokra. Vagy csak nekik is a szekrény alján dohosodik szép emlékként? 

Az első évben remegtem ezekért a versenypólókért. Fel sem merült bennem az, hogy semmi szükségem rá, mert nem fogom hordani. Edzések során a kényelmes, előre megvásárolt trikóban vagy cuccban futok, a következő versenyeken pedig nemigen kaptam magamra ezeket a régebben kapott versenypólókat. Fel sem tűnt, hogy a pólók szomorúan hevernek a szekrény alján, igaz, ereklyeként őrizve. 

Még idén is büszkén hoztam haza egy-két versenyről pólót, de aztán egyre sűrűbben ugrott be a rossz érzés: nekem ez nem is tetszik... nem fogom hordani... mindegy, azért emlékbe elviszem... Ha tetszik is, minek?... És hasonló gondolatok jöttek elő....

Aztán az a sok műanyag pohár a versenyeken. Némelyik futó iszik, és már hajítja a földre a poharat, nehogy két  másodpercet is veszítsen az eredményéből... Nem tudom, én ilyen áron nem akarok soha de soha jobb eredményt elérni... Elkezdtem nézegetni az üvegeket és poharakat. A Dechatlonban például lehet kapni összehajtható futós poharat, ami elfér akár egy hasitasiba is. Nem tudom, most úgy érzem, nincs kedvem ilyen koszolós, szemetelős versenyekre menni. Egyszerűen zavar. Mert miközben az egészségünkért, a jóllétünkért futunk, közben egy valag szemetet termelünk bizonyos versenyeken, amit persze eltakarítanak, de azért akkor is szemét. 

Nekem van egy-két jó minőségű kulacsom, abba töltöm a csapvizet és viszek poharakat is magammal edzésre. Ezeket használom. Nem iszom palackos ásványvizet sem, meg ilyen szarokat. Remélem egyszer a családom többi tagja is átveszi ezt a szokást. Merthogy kevés az idő itt a Földön, minden csupa mocsok és szemét a világban. Gondolom ti is látjátok a tengereket például, mennyi mocsok kerül bele az ember miatt. 

Az egyik futóversenyen kapott pólót láthatjátok itt, íme: 

Szerintetek hányszor volt rajtam ez a póló? Megmondom: most először vettem fel, ezért a fotóért. De mindegy is, melyik pólót veszem elő. A lényegen nem változtat. Ideig-óráig, egy következő very important versenyig fontos egy verseny során vásárolt póló, aztán megy a szekrénybe. Ez az igazság. És ez sajnos a fast fashion része. 

Én szívesen fizetnék több pénzt, amikor megtehetem, csak egyszerűbb legyen a verseny körüli körítés. Csönd legyen, béke, nyugalom... Harmónia a természettel. Én erre vágyom. Én nem akarom a természet békéjét és harmóniáját megzavarni. Legalábbis amennyire lehet, minimálisra szeretném a zűrzavart és a szemetelést csökkenteni. Nekem ezek az állatok a barátaim: 

Jó lenne egy olyan oldalt létrehozni, ahol a teljesen szemét és póló és egyéb fölösleges ajándék mentes versenyek, közösségi futások időpontja és helyszíne lenne feltüntetve. Én elkezdek vadászni az ilyen versenyekre, valószínűleg a terepfutós versenyeknél fogok kikötni idővel, ott semmi de semmi tapasztalatom nincsen, de lehet, hogy idővel áttelepülök oda, ha ez a helyzet az aszfaltos versenyeken nem fog változni. Pedig nagyon szeretem a körözős, aszfaltos versenyeket. 

Remélem jövő évben egyre több környezetbarát és fölöslegmentes, pólómentes és műanyagpohármentes és zajmentes verseny lesz, hú én nagyon bírnám! 

A fiammal ma vásároltunk mosódiót. Életünkben először. Sokat mosok, mert sokat izzadok, futok, gyaloglok. Ezen a téren is elég volt a sok haszontalan mosószerből, öblítőből, ami befolyik a talajba, és elárasztja az élővilágot szennyel. 

Pár szem mosódiót kell egy vászonzacsiba tenni és megkötni. Beledobom a koszos ruhák közé. A mosógép mosószer fakkjába egy kis mosószódát szórok. Az öblítő részbe egy kis vizet és egy kis ecetet öntök, bele 10 csepp mosóolajat cseppentek. Nem lesz ecetszagú a ruhám, nyugi. Ezen anyagok nem szennyezik a talajt, és olcsóbbak, mint az eddig vásárolt nem környezetbarát mosószerek. A mosódiót többször is fel lehet használni. 

Szívesen venném, ha megosztanátok a gondolataitokat a versenypólókról, egyéb, versenyeken kapott repianyagokról. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak erről az emberek. 

Én jövőre nem fogok versenypólót vásárolni a versenyeken, és nem viszem magammal a repicuccokat, hanem visszaadom a szervezőknek. Ellenben viszek magammal poharat, és abba kérek vizet. 

2019. június 23-án, 3 óra 58 perctől 5 óra 59 percig edzettem utoljára egy normálisat, leszámítva egy fél órás próbafutást, ami kudarcba fulladt a bal combomban továbbra is jelenlévő fájdalom miatt. Sajnos a bal lábamra nem tudok úgy terhelni, mint a jobbra. Ezért továbbra sem futhatok. 

Sajnos vannak flúgjaim, különös dolgaim, ezért sem megyek masszőrhöz... Tudom, hogy fontos lenne és segítene, de nem merek elmenni. Hogy miért nem, azt a férjem és a futóedzőm tudja, slusszpassz, nem is beszélek róla többet, ez van. 

Ugyanakkor a fájdalom jelen van, ezért más utat keresek a gyógyuláshoz. 

Amikor a szükség úgy kívánja, hihetetlen dolgok, elfelejtett tervek tudnak eszembe jutni. A győri Sri Chinmoy Futófesztiválon immár két éve mindig összefutok Ágival, aki segíteni szokott a verseny körüli teendőkben - ha éppen nem fut maraton fölötti távot igencsak szép időeredménnyel -. Ági a lányom lehetne, mégis a futáshoz való hozzáállásában sokkal bölcsebb, mélyebb tudású, mint én. Szeretek vele beszélgetni, mindig kapok egy-két olyan mondatot, amit magammal tudok vinni a verseny után és mindezt olyan szerényen és természetesen kapom tőle, mint ahogyan az egyik lábamat teszem a másik után. Semmi faxni, drága futóruha, nagy körítés, ez a lány maga a megtestesült bölcsesség, huszonéves kora ellenére. Az egyik verseny előtt a fűben láttam őt feküdni, meditált, koncentrált... Aztán odaállt és futott egy hat órásat talán, vagy 50 kilométert, nem emlékszem pontosan. Azt tudom, hogy nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogyan a fűben fekszik és koncentrál. 

Ági nem használ facebookot, fiatal kora ellenére. Dolgozik, tanul, fejleszti magát folyamatosan, én ennyit látok belőle. És a szerény önfegyelmet látom, azt, ahogyan a dolgok lényegére tapint rá, és azt sem fél felvállalni, ha valamiben elakad. Fejlődni szeretne és tud is, mert fegyelmezett, jószándékú és belső ereje, erős hitrendszere van. Nem a gyorsulásra helyezi a hangsúlyt és az érmekre. Ez nem is téma nálunk. Fejlődni szeretne. A futás számára is egy spirituális út. Egy eszköz, egy lehetőség a fejlődésre. 

Ági említette a legutóbbi Győri Sri Chinmoy Futófesztiválon azt, hogy nyújtás oktatással is fog foglalkozni, és menjek bátran, ha szeretnék. Mire a kocsiba ültem, elfelejtettem azt az oldalt, amelyen be lehet jelentkezni órára, és valahogy elsikkadt az egész bennem... Egészen pár nappal ezelőttig.... Ekkor levelezni kezdtem a Sri Chinmoy-os szervezőkkel, és végre rátaláltam Ágira és a Testnavigátor oldalra, ahol lehet jelentkezni órára. 

Ezt a nyújtási rendszert egy Ming Chew nevű fizioterapeuta ( egykori harcművész és testépítő ) dolgozta ki, rengeteg élsportolónak is segített a felépülésben.

Ming meggyőződése, hogy a fájdalom oka sokszor a merev, összehúzódott izompólya, mely összenyomja az idegeket. Programja ezért ezt a csontjainkat, izmainkat és ízületeinket körülvevő kötőszövetet veszi célba, véglegesen orvosolva ezáltal a probléma gyökerét. 

Az órák Budapesten, a VII. kerületben zajlanak, kis létszámú csoportokban. 

Tanulságos, amit majd most ide leírok. Tanulságos az, hogy a bal combom fájdalmára a három részből álló tanfolyamból miért éppen a harmadikat választottam ki, miért pont arra mentem. 

A három rész a következőkből áll : 1. Gerincnyújtás. 2. Izompólyanyújtás felsőtest 3. Izompólyanyújtás alsótest. 

Igen, az alsótest nyújtásra jelentkeztem be. Abból indultam ki, hogyha a testem alsó része fáj, akkor csak azt kell nyújtani. A két és fél órás magyarázós, nyújtós foglalkozás végére arra jutottam, hogy igazából a gerincem és a felsőtestem is fontos ebben a folyamatban, mivel nem mindig ott van a bibi kiindulópontja, ahol éppen érzem a fájdalmat, ahol mondjuk éppen most nyilall a lábam. 

Az alsótest nyújtás órán a  következő feladatokat tanultam Ágitól: csípőhajlító izom nyújtás, kvadricepsz izomcsoport ( négyfejű combizom ) nyújtás: általános kvadricpesz nyújtás, hosszú kvadricepsz nyújtás, farizomnyújtás, emberi szélkerék avagy belső záróizomra ható nyújtás, belső comb általános nyújtása, belső comb felső részének nyújtása, belső comb alsó részének nyújtása, hosszú belső combizom nyújtása, középső combhajlító izom nyújtása, külső combhajlító izom nyújtása, belső combhajlító izom nyújtása, vádliizom nyújtása, sípcsonti izom nyújtása és talp nyújtása. 

Alább mutatok pár perveznek tűnő, de valójában hasznos, az órán tanult nyújtás gyakorlatot. Én eddig azt hittem, hogy hú de jó vagyok a nyújtásban... Összeszedtem én már annyi tapasztalatot, hogy úgyse tudnak nekem újat mutatni... Hát kérem szépen, de bizony, van még mit tanulnom! Olyan részeket érzek e nyújtások által a testemen, amit eddig nem nyújtottam rendesen, szóval, én őszintén és tiszta szívvel ajánlom ezt a Ming-módszert csípőproblémával, térdproblémával vagy mit tudom én milyen problémával bajlódó embereknek, valamint sportolóknak és nem sportolóknak prevenció vagyis megelőzés céljából is. Hihetetlenül jól le lehet nyújtani szerintem, és az biztos, hogy a futás csak egy része itt a folyamatnak. Ahhoz, hogy az ember sokáig egészségesen tudjon szaladgálni, hát a bemelegítést és a nyújtást rohadt komolyan kell venni. Én így gondolom. 

Na jöjjenek a perverz nyújtós fotók: 

Ezen a fotón nem párosodni kívánok, hanem a belső comb felső részét próbálom nyújtani az órán tanultak alapján:

Az alábbi fotón a vádliizmot nyújtom és közben epekedve pislogok a férjemre ( itt éppen a lábfejemet kifordítom). A talpam retkes, koszos, elnézést, de mezítláb kapáltam előtte: 

Még a vádliizom nyújtásánál tartok, a lábfejemet befelé fordítom: 

Nem foglalkoztam eddig vele, semmibe vettem, pedig milyen fontos ( az erősítő edzőm is mondta, de róla egy külön lányregényt fogok írni hamarosan): a talp nyújtása:

Itt a sípcsonti izmomat próbálom nyújtani, de a kezem pont kitakarja a mozdulatot és még nincs meg pontosan a helyes mozdulat, ezen még dolgozom: 

Itt nem véletlenül vagyok tokás, a gyakorlatok többségében az állat be kell húzni. Ez az emberi szélkerék nevű feladat bemutatása, mely a csípőt kifelé forgató belső záróizomra hat. Még tanulom a mozdulatot, úgy nézzék a szakértők és nem szakértők: 

Itt elég hülye, antipatikus fejet vágok, talán pislogás előtt készült a fotó. Éppen a hosszú belső combizmot próbálom nyújtani: 

E mai blogbejegyzés legelső fotóján piros hajjal, origamis díszekkel a fejemen és gülü szemekkel egy könyvet tanulmányozok. A könyvben minden, amit az órán gyakoroltunk, részletesen le van írva, sőt még annál is több dologról szó van benne. Azonban nem elég a könyvet megvenni, fontos, hogy élőben tanuljam meg a gyakorlatokat, mert nem mindegy, hogyan rögzül be a mozdulat. Nagyon nem mindegy. Azt gondolom, hogy első körben érdemes a tanfolyamra elmenni és párhuzamban a könyvből gyakorolni. Sok a feladat, sok dolog kavarog a fejemben, ezért a könyv mellettem van, és miután zölddel kiemeltem a fontos instrukciókat, annak alapján gyakorlom itthon a feladatokat. Aztán pillanatok alatt berögzül majd, és a nyújtás ideje is rövidülni fog, nem kell majd folyamatosan bogarásznom a szöveget. A betanulási fázis időigényes picit, de rohadtul megéri. 

A könyvben Ming Chew hosszan ír a vízivás, az étrend és a táplálékkiegészítők fontosságáról, részletesen kifejti ezeket a témaköröket. 

Jut eszembe, vettem is pár cuccot, hát nem mondom, hogy olcsó volt... Sajnos a sport, a futás egy bizonyos ponton túl nem olcsó. 

A rutinos futók tudják, én a saját bőrömön tapasztaltam meg a hiányát, mikor feladtam tavaly tavasszal egy maratoni versenyt Debrecenben, szóval az elektrolitok pótlása főleg ebben a nyári hőségben fontos. Sajnos nem szponzorom, de szívesen reklámozom a Sponser  sókapszuláját. Nem elég simán sókapszulát venni a patikában, mert abban nincs benne minden ásványi anyag, ami az izzadás révén kimegy a testünkből. Elektrolit kapszula a kulcsszó. 

Aztán vettem pár cuccot még, a teljesség igénye nélkül. Én most nagyon fáradt vagyok ezekről írni, Ming Chew szépen összeszedetten ír - ha nem is a Sudocrem jótékony hatásáról, miután a mellkaspánt véresre sebesíti olykor a mellkasomat és azt Sudocremmel gyógyítom -, szóval szépen összeszedetten ír a Hialuronsav és csapatáról... Én nem vagyok ennek a szakértője, úgyhogy itt le is állok a témával, de érdemes ezekről olvasgatni a futóknak, sportolóknak. 

Utolsó téma, az evés és az állattartás. Valahogy nekem ez is összefügg a futással. A múlt héten vettünk hat tyúkot a meglévők mellé, mert a két kakasnak kevés volt a meglévő feleség. A kakasok is szenvedtek és a tyúkok is, akiket agyongyepált a két kakas. Azt tudni kell, hogy mi nem vágjuk le őket, hanem a tojást eszi a család ( én néha, ritkán ). Azt gondoljuk, hogy életellenes a nagyüzemi állattartás, ezért a kertünk egy részében, nyugalomban és békében neveljük a kendermagosainkat és immár az új vörös tyúkjainkat. Az új tyúkjainkról szeretnék beszélni és a nagyüzemi állattartásról. Íme egy fotó, nem tudom, mennyire megy át a képen az a mocsok és kosz, ahogyan kinézett ez a szerencsétlen. Ez a hat tyúk talpig szarosan érkezett hozzánk, járni alig bírtak és még mindig furcsa a járásuk. Mivel valamennyi tapasztalatunk már van tyúktartásban, könnyen kitaláltuk, hogy ezek a szerencsétlenek egymás hegyén-hátán éltek, a mocsokban.

Valószínűleg nem is volt sok helyük, ezért egész nap ültek. A füvet, a zöldet és a gyümölcsöt, zöldséget nem ismerték. Mostmár utánozzák a kakast és egy-két tyúkot, és elkezdtek normális kosztot enni. A járásuk nem az igazi, de végre napon vannak, szabad levegőn, tudnak porfürdőzni. Állítólag 4-5 hét alatt majd kikupálódnak:

Én ezt csak azért írom, mert elképzeltem ezeknek az állatoknak a sorsát. Bezsúfolva élnek, nem látnak napfényt, tápot kapnak, koszosak és irtó büdösek. Ápolatlanok, mocskosak. Aztán levágják őket. És az emberek ezeket a szerencsétlen, tényleg undorítóan mocskos, koszos állatokat eszik meg kétpofára. Kérdem én: mennyire egészséges ez? 

Célom nem a húsevők bántása. Hanem az állatok jogainak tiszteletben tartása. Szeretném, ha az emberek odafigyelnének arra, hogy ami zajlik a fogyasztói társadalomban, az nem jó irány. És mindenki benne van. 

Én nem akarom kizsigerelni az állatok életerejét, csak azért, hogy minden nap húst egyek. Én nem akarok ennyi szenvedést a világban. 

Az utolsó posztomban írtam arról, hogy jelenleg -a futás helyett- tanulom a pálcikával evést. Képzeljétek, már a sókapszulát és a paradicsomot is föl tudom csíptetni... :-) 

Ha egyszer megfutom a Korinthoszon a 80 és a 160 kilométert, ha majd egyszer Sárváron megfutom szépen a 24 órát, na akkor minden kaját pálcikával fogok enni a vacsoránál. Még a levest is! Csakazértis!

Szoktam olyat játszani - ha ez nevezhető játéknak-, hogy a hét főbűn közül kiválasztom azt, amely a jelenemben a legjobban megkísért engem. Ilyen pajkos mókázással leginkább akkor töltöm el az esti óráimat vagy üres tízperceimet, amikor a lelkem mélyén rohadtul érzem, hogy mindenhájjal megkent disznó vagyok. Node aki esetleg nem tudja fejből a hét főbűnt, annak most leírom ide: Falánkság - Tunyaság - Paráznaság - Gőg (avagy dicsekvés ) - Harag - Irigység - Kapzsiság. 

Ebből azért simán ki tudtam hármat vagy négyet választani, de az egyik, na az különösen piszkálódik az én hófehér, tiszta lelkemmel. 

Hogy jön ez ide? Ide, ehhez a futóbloghoz? Miért nem írom le, hogy hány kilométert futottam és milyen gyorsan? Azért nem írom le, mert tök másodlagos és egyébként sem futottam a héten egy centimétert sem, mert múlt héten becsípődött egy ideg a bal lábamban és hét elején még a csatabugyimat sem tudtam fél lábon fölhúzni magamra, nemhogy futni, maximum a férjemet és az edzőmet húztam föl az olykor kibuggyanó hisztijeimmel. Szegények... Sajnálom őket ilyenkor és utólag mindig elpirulok szégyenemben... Még jó, hogy sport közben, verseny alatt, edzések során Terminátorként viselkedem, nem Ophéliázom. 

Múlt vasárnap felismertem, nem hazudtam tovább magamnak: nem fogok futni egy-két napig. Itt még azért bizakodtam abban, hogy hamar lecseng ez a becsípődés. 

Hétfő: ezt a napot könnyen viseltem, hiszen ez a szent pihenőnap. Ilyenkor nincs futás, nincs erősítés. A testem megpihen, regenerálódik. 

Kedd: előző este még bepróbálkoztam, hogy egy lassú futást esetleg nem-e lehetne-e..... Ehhh, nem lehetett hogy ott b@ssza meg a kutya.... A keddi napom szörnyű volt. Elengedtem a futást, betartottam a kényszerpihit, de mit mondjak? Hiányzott a futás. Azt gondolom, ha a csecsemőnek kimarad egy evés, eléggé izgatott és ideges lesz. Kábé így éreztem magam kedden. (juhhhúúúú harag, egyik főbűn..... )

Futás helyett kirakatokat néztem gondolatban, és sóvárogva tekintettem a nike sportmodelljeire, ah, mikor leszek én ilyen izmos? ( huhúúúú irigység, egyik főbűn..... )

Szerda: fájt a lábam, edzés nuku. Sajnos olyan ember vagyok, ezt 42 év távlatából látom már tisztán, hogy akkor fordulok Istenhez vagy nevezzük bárminek, akár egy tökéletes szabályrendszernek is hívhatjuk őt, szóval akkor fordulok Istenhez, akkor kezdek igazán hinni és befelé figyelni, amikor bajban vagyok. Amikor seggre esem, és forró a homok alattam. Olyan ember vagyok, aki, ha padlóra küldi magát vagy más padlóra rúg, én előbb-utóbb biztosan felállok. Az azonban mostmár zavar, hogy a hitrendszeremet csak akkor ápolom, ha bajban érzem magam. Ez önzőség. Zavar. Szerdán erre jutottam. Ha igazán fejlődni szeretnék, akkor nemcsak a forró homokba rugdalt Anikónak kell ápolnia a kapcsolatát Istennel, hanem a kiegyensúlyozott Anikónak is. Amikor jól megy a futás, amikor majd gyorsulok, amikor majd még jobb és jobb lesz az állóképességem, amikor ezek az egyéni kisebb vagy nagyobb sikerek jönnek, akkor is szeretnék meditálni, hinni, kapcsolatot tartani Istennel. (tyűha....tunyaság, egyik főbűn..... )

Amikor ez az alábbi fotó készült a sérülés előtti héten, éppen jól ment a futás:  

A kisfiam és a lányom velem voltak, ők készítették a fényképet. Tűzött a nap, szél nem fújt, dögmeleg volt. Nem tudtam hajnalban futni, ezért 11 körül kezdtem meg az edzést. A hét legnehezebb edzése volt. Bemelegítés után többször kellett gyorsan és viszonylag hosszabbakat futnom, közte rövid pihenőkkel. Azt hittem, elájulok vagy nem is tudom. Számomra nehéz edzés volt, amellett, hogy élveztem. A lányom látta a fejemen, hogy ez most nagy erőfeszítéssel járó edzés, rendes volt, hogy vigyázott a fiamra, ahelyett, hogy a saját kis életét élte volna. Hálás vagyok érte. Az edzést megcsináltam, ahogy elő volt írva. Örültem neki, és ezen a napon keresztet vetettem az edzés végén. Sosem csináltam még ilyet. Ösztönösen jött a mozdulat. Hálás voltam. Nem is tudom, talán Istennek. Talán azért vetettem keresztet. 

És erről beszélek, erről a kapcsolatról. Szerdán arra jutottam, hogy sűrűbben, napi szinten szeretnék ellazulni, koncentrálni, meditálni, hálámat kifejezni Istennek azért, hogy élhetek, futhatok, ihatok, ehetek kedvemre, hogy vannak gyerekeim, férjem, hogy van végre saját házunk, hogy van egy legjobb barátnőm és vannak barátaink, akikre számíthatunk ha baj van, és sorolhatnám. 

Csütörtök: ma a Tarot kártya Válaszutak vagy ahogyan a legtöbbször nevezik: A Szerelmes lapjára koncentrálok rá. Én jobban szeretem a Válaszutak lapjának hívni, mert ez a lap választási lehetőségekről szól nemcsak a szerelem terén, hanem az élet bármely más területén előforduló döntéshelyzetekről is. 

A Tarot kártya remek meditációs eszköz, én jóslásra sosem használtam, inkább az adott kártyán található szimbólumokra koncentrálok rá.

A Válaszutak lapjának az értelmezése röviden: két dolog (kapcsolat, döntés, stb)  közül választhatok. Az egyik választási lehetőség által szép, izgalmas, kecsegtető, könnyen megszerezhető dologhoz juthatok, de belül ez a dolog bizony rothadt  (a képen az arany ruhás hölgy szimbolizálja ezt a felszínen gyönyörű és izgalmas dolgot, a háta mögött lévő fekete alak a belső értéktelenséget, mondhatni rothadót, hamisat fejezi ki). A másik választási lehetőség egy nehezebb, rögösebb út, nem azonnal jövő siker, ugyanakkor belül gyönyörű, igazán értékes, fényességes tökély (lásd: kék és piros színű ruhában ácsorgó hölgy). A középen álló alak esetünkben én vagyok, akinek választani kell. Nincs harmadik út. Vagy ez, vagy az. Fölül az a repkedő kölök, az ott Ámor, aki a nyilával hamarosan fenéken lő, esetünkben engem. 

A Válaszutak lapját belehelyezve a futással kapcsolatos dolgaimba: két út között őrlődtem, és hoztam végül nem olyan régen egy döntést. 2 évig az ultratávok megfutása csábított, vette el az eszemet. Túl hamar kezdtem hosszú távokat futni, de csábított az arany ruhába bújt vágyam, nem is tudom már pontosan, miért akartam ennyire idő előtt, azonnal megfutni ezeket a hosszú távokat... A fekete alak a lassulás és türelmetlenség szimbóluma volt esetemben.

Szerencsére végül a számomra nehezebb utat választottam: a sok kitartással, gyakorlással járó,okosan és ésszerűen felépített edzéseket. Az út elején járok persze. De azért örülök, hogy végül jó döntést hoztam.

A Mitikus Tarot című könyv erről a lapról azt írja, hogy "minden döntésünk saját belső értékrendünket tükrözi, az emberek, akikkel találkozunk, saját belső világunk visszatükröződései" (szerzők: Juliet Sharman-Burke és Liz Greene). A fönti kép Dr. Kazanlár Aminollah Emil Tarot mester, festőművész, egykori Mesterem munkája. A Tanár úr tíz éven át dolgozott a kis és nagy Arkánumok, a 78 Tarot lap megfestésén. 

Mind a futásba, mind a kapcsolataimba sok energiát kell raknom. A futásban ösztönösen tudom, hogy annyi eredmény jön, amennyit belerakok az edzésekbe. Itt az ideje ezt a tudást mondjuk a kapcsolataimba is beletenni újra, hiszen annyira lesz jó a viszonyom a férjemmel, a gyerekeimmel, a barátaimmal és az ismerőseimmel, amennyi energiát ( jó energiát ) beleteszek. 

Én úgy érzem, az a jó futó, aki nemcsak gyors ( engem ez a gyorsaság egyszerűen hidegen hagy a lelkem mélyén), hanem tisztalelkű ember. A futás a 21. században olyan meditációs eszköz lehet, mint a Tarot, az asztrológia vagy éppen valakinek a festés, kötés, horgolás, a zene, a tánc.... Ez az én véleményem, én így érzem. 

Sri Chinmoy Bölcsessége c. könyvből két rész ragadott meg ebben a 4 napban: 

A Belső Béke: ..."A legnagyobb szerencsétlenség, ami emberi lényt érhet, ha elveszíti belső békéjét. Nincs az a külső erő, amely képes lenne megfosztani tőle. Saját gondolatai, saját tettei azok, amik megfoszthatják tőle." ..."Abban bízni, hogy spiritualitás és meditáció nélkül megtaláljuk a békét, annyi, mint a sivatagban vizet remélni.".... És most jön a lényeg: ..."Csak akkor lesz békénk, ha végleg felhagyunk azzal, hogy másokat kritizáljunk." ....."minél mélyebbre merülünk, annál nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy mások tökéletlenségei a mi saját tökéletlenségeink csak más testben és elmében."...

A Bűn: ..."a bűn egyfajta tökéletlenség vagy tudatlanság. Nem szükségszerűen valami rossz, undorító vagy megérinthetetlen dolog.".... "Mindaddig, amíg tudatlanságban vagy, teszel helytelen dolgokat, követsz el bűnt."... "Az ember csak úgy szabadíthatja meg magát a bűntől, ha segítségül hívja Isten állandó kegyelmét."

 És a lábam hogy van? Szerencsére a pihenéstől javul. Én nem tudom, mi az Isten nyila lőtt belém, de esküszöm fegyelmezettebb lettem. Pihenek, mert azt mondták pihenjek. Amíg pihenek, addig pedig ilyesmiken járatom az agyam, mint amikről írtam itt össze-vissza. 

Amikor az ember ennyire függővé válik, vagyis inkább azt mondom, ennyire szeret sportolni, mint mondjuk én, akkor nehéz kibírni mozgás nélkül a napokat. Vasárnap óta nem futottam, és olyan érzésem van, mintha évek óta nem húztam volna futócipőt a lábamra. 

Most a gyerekekkel itthon vagyok, az idő lelassult. Nem tudok mást tenni, mint várok és nyújtok, és nyújtok. Legalább meglesz az angol spárga is nemsokára. Ha nem nyújtok és nem futok, akkor a meggy után cseresznyét magozok és a mélyhűtőbe teszem, hogy legyen mit innom ősszel és télen futás után. 

Aztán kapálok is. A paradicsom, cukkini és kis apró diófák körül szedem ki a dudvát, hogy szépen fejlődjön minden. 

A fiúk elültettek 6 db diómagoncot még tavasszal. Mind kinőtt, ahogy a fotón láthatjátok. Reménykedünk abban, hogy mind a hat diófácska megmarad majd a télen, közülük kettőt itt hagyunk az eredeti helyen, a többit tavasszal átültetjük a kertünk egy másik zugába. Rettentő fontos a faültetés manapság, a felmelegedés enyhítése,  a környezetszennyezés tompítása, az élővilágnak való lakhely biztosítása miatt. 

Tegnapelőtt késő délután pár percig feküdtem az ágyban és egy suhanó gondolat azt mondta: abba kéne hagyni a futást...

A gondolat továbbsuhant... de a mondat ittmaradt velem... feküdtem az ágyban, érzések nélkül... ridegen... a férjem itthon volt, egyszer csak benézett rám... azt mondtam neki, lehet, hogy abba kéne hagyni... ezt a futást... semmi értelme... semmi... 

Furcsa ez a pár nap kihagyás... Az idő megnyúlt... kitágult... a nap nem 24 óra számomra... egy nap ezer óra, talán annál is több... a felhők lassan haladnak az égen... a víz lassan folyik a locsolócsőből... csak a rukkolám növekszik gyorsan... minden más lassan, szörnyen lassan mozdul...

A férjem szerint végig kéne vinnem a futást, legalább a nagy célomig... nem kéretődzésből mondtam neki ezt az abbahagyást... tényleg átsuhant ez a gondolat tegnap... talán elfáradtam... nem fizikálisan, inkább érzelmileg... nehéz dolgok voltak itt az elmúlt 3, főleg 1 hónapban... talán lélekben kiégtem... 

Azt mondtam a férjemnek, a nagy célom lehet, hogy még 6-7 év... addig sokat kell még futnom... azt mondta, illene befejeznem, amit elkezdtem... Na ja... 

Ma lesz az első fél órás laza futásom, megnézhetem, hogy van a lábam. Nem hagyom abba. Egyszer már voltak ilyen abbahagyós gondolataim, tél elején... Minden nap kirugdostam magam a hidegbe, és amikor már utcán voltam, és felvettem a ritmust, nem bántam meg... Elmúlt az abbahagyós gondolat akkor is. Jól tettem, hogy nem hagytam abba.

Most kicsit macerásabb... sokkal macerásabb... Körözök, körözök ott a pályán... nem tudom... 

Mennyi egymásnak ellentmondó gondolat... abbahagyom nem hagyom gondolatok... Már sosem bírnám ki futás nélkül... Pulzuskontroll nélkül... Körözős versenyek nélkül... Szúnyogcsípés valagba futás nélkül... Esőben taposok a salakpályán futás nélkül... Jól sikerülős Sri Chinmoy versenyek nélkül... Olykor mélypontos és kialvatlan, de csakazértis megcsinálom futóversenyek nélkül... Hajnali, két számmal nagyobb shortban mert úgy kényelmes bár nem szexi futások nélkül...

Ma fogok egy seprűt és kisöpröm ezt az "abbahagyom a futást" gondolatot a fejemből. Csakazértis!

A blogbejegyzésben említett szerzők ill. könyv: 

www.srichinmoy.hu ( idézetek a Sri Chinmoy bölcsessége című könyvből, kiadó: Madal Bal Kft., fordította: Gerő Emese, második, átszerkesztett kiadás ) 

www.kazanlar.hu  ( Kazanlár Tarot magyar nyelven: az első magyar 78 lapos tarot kártyák egyike )

Juliet Sharman-Burke - Liz Greene: Mitikus Tarot 

Május 12-én a 23. Győri Sri Chinmoy Futófesztiválon jó közérzettel futottam egy maratont, életem legszebb, legkiegyensúlyozottabb futása volt. Mindent megtettem a verseny előtti időszakban, hogy ez így alakuljon, evés, ivás, edzés, alvás terén, és a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. 

A maraton utáni két edzésen soha jobban nem voltam, tele energiával, erővel. Aztán valami szétesett, gödörbe kerültem. Egyre csak lassultam, a testem totál kifáradt, minden bajom volt. Pedig még nem  jött be ekkor a dögmeleg. Nem lettem agyonterhelve, semmi ilyen jellegű probléma sem csúszott be. Az edzéseim remekül vannak felépítve, itt hiba nincs. Mégis, a jó teljesítmény után beköszöntött a mélypont. Legalábbis lelkileg így éltem meg ezt a pár hetet. 

Az edzőmmel, aki az idei debreceni maraton óta segít, koncepciót váltottunk. Idén inkább a gyorsulásra helyezzük a hangsúlyt, mintsem a maraton fölötti távokra. Azért ez nekem nagy tökönrúgás, de szinte simán átlendültem, mert én rohadtul bízom abban, amit az edzőm mond. Talán édesapám focival kapcsolatos instrukcióiban bíztam ennyire. Aki ismer közelebbről, az tudja, hogy ez a bizalom dolog nehéz ügy nálam. 

Kalocsa... Május 26-án Kalocsán jártam... 3 órás futáson... Fél órát aludtam a verseny előtti éjszakán... Nem tudtam elaludni... Nem ment... Felkavart pár érzelmi dolog és ettől kattogott az agyam rendesen..  Persze dönthettem volna úgyis, hogy nem futom meg a 3 órát. De a francért fogom feladni, ha beterveztem. Ha ilyen engedményeket tennék magamnak, akkor sehol nem tartanék az életben. Szerintem az is jó döntés, ha valaki ilyenkor inkább elengedi a versenyt. Ez a döntés mindenkinek a magánügye. 

Amikor reggel kialvatlan állapotban lefürödtem és ettem, még nem érzékeltem az energiahiányt annyira. Engem legalábbis mindig a verseny elején vág nyakon a fáradtság okozta erős fájdalom (amennyiben nem alszom ki magam). Sajnos ez már nem az első kialvatlan futásom, hanem a harmadik. A rajtnál már éreztem, hogy b@zmeg..... Mi lesz itt? Ilyenkor nagyokat káromkodom... Aztán ettől megkönnyebbülök és továbblépek... Azért azt érzékeltem, hogy itt Kalocsán túlélésre fogok menni, lassú leszek, fáradt leszek, fájni fog, nem kicsit, hanem nagyon, de az edzőm által megadott pulzustartományon belül kell futnom, ez van, ez a feladat. Hát ez nagyjából sikerült is, de ilyen lassú tököm tudja mikor voltam. Szinte cammogtam. Nagyon mérges voltam magamra. Elsősorban magamra.

Kalocsán kipróbáltam a kókuszvizet. Két körönként ittam. Váltva vizet és kókuszvizet ittam. Az utolsó órában pedig két alkalommal kólát is. A kóla érdekes dolog. Nem szabad belőle sokat innom, mert annál jobban kívánom akkor, és a hasam megtelik vele és csak bugyog, de nem jön ki. Ettől viszont zavar a mozgásban, mert nyom. A víz és a kókuszvíz nem csinál ilyet. Hozzá kell tennem, hogy a kókuszvíz langyos pisi ízű volt, szóval ha nincs versenyen jég, akkor arról mostmár gondoskodnom kell, mert a teljesítményemre abszolút kihat a melegben a jég hiánya vagy ottléte. A 3 órában banánt ettem, óránként egyet. Ha éhes maradtam, ropiztam. Óránként egy elektrolit kapszulát vettem be. Így frissítettem. A futás után fél sárgadinnyét ettem. Nehezebb dolgot csak kb két órával később tudtam enni. Ilyenkor még nem kívánom a kaját. 

És hogy megy mostanság a futás? Hajnalban könnyebben és gyorsabban, tűző napon nehezebben és lassabban. Este fél liter vizet behűtök és így az egyik adag vizem kellemes friss lesz a hajnali futáson is. Viszek langyos vizet is, hogy nyakon, fejen és csuklón locsoljam magam. Még hajnalban is olyan meleg van, hogy izzadok rendesen. Muszáj hűteni a testem. Edzés előtt, még akkor is, ha csak egy órásak a futások, beszedek egy elektrolit kapszulát. Az izzadás miatt kimegy sok cucc (ásványi anyagok) a szervezetből, azt pótlom ezzel.

Az edzőm elég őszinte ember. Én meg átgondolom, amit mond. Ebből kifolyólag a korinthoszos verseny 80 km-es távjának pápát intettem idén, és átneveztem a 40 km-es távra. Ez a nyolcvanas lett volna idén a fő versenyem. Kicsit fáj, de az eszemre hallgatva valóban nincs még értelme ilyen hosszút futni. Úgy látszik, komolyodom. Eddig csak a távra mentem rá, de ha a legtávolabbi célomat tekintem, ahhoz a versenyhez bizony előbb gyorsulni kell (nem beszélve az állóképességről és a figyelem-koncentrációról). Szóval, szalutáltam a korinthosz 80-nak és még egyet szalutáltam a korinthosz 40-nek. 

Azon is gondolkodom ám, hogy minden távnak megvan a maga szépsége és kihívása. Mindegyik távban meg lehet találni a feladatot. Például egyre jobban izgat a 10 és a 20 km-es táv szép, dinamikus megfutása is, majd ősszel, hogyha bejön a hűvös. A maraton szerintem egy-két év múlva lesz olyan tempós, mint amit el szeretnék érni, tényleg idő kell a fejlődéshez, nem úgy van az, hogy minden siker egyből jön. De igazából nem lehet ezt megjósolni. Én nem tudom azt sem, milyen futó lesz belőlem. Fürge, lassú, átlagos? Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy nagyon de nagyon akarom azt a hosszútávú célt, amit a fejembe vettem, és ezért a célért mindent megteszek. 

Izgat most ez a gyorsulásosdi, örömömet lelem a heti edzésekben, tempós futásokban éppúgy, mint egy hosszabb futásban. Szeretném túllépni az eddigi határaimat, fejlődni akarok, magamhoz képest fejlődni. Hosszú út ez, minél több hét vagy hónap telik el, annál inkább látom, milyen messze még az a várva várt verseny, de nem érdekel, csinálom a napi edzéseket, normálisan eszem, iszom, igyekszem többet aludni és előbb-utóbb majd célba érek. 

Két és fél hete edzői segítséggel erősítek. Hamarosan írok arról, ki is ez a csodaemberke, aki remekül egészíti ki a futóedzéseimet lelkiismeretes munkájával, erősítős edzésterveivel, tanácsaival. 

Pár hét múlva egy új témám is lesz, alig várom, hogy írhassak róla. 

Addig is futok és futok és futok... és nem mondtam még? Hát futok.... 

Csakazértis!

Jöhet ide nagy fekete szemöldök festegetés, meg szem alá és szájra csíkhúzás, meg piros kopott körömlakk, meg plecsni nyakba... Nem lényeges... Nincs jelentősége ennek a külső cirkusznak. Néha nem is értem, miért csinálom... Feltűnési viszketegség talán... Mit tudom én... 

Szombatra kivettem egy szobát Győrben. Vártam ezt a napot és a következő reggelt is, magát a versenyt. Nem is igazán mondanám versenynek. Hiába a helyezések, az időmérés és a többi faxni. Ez a futás itt Győrben mindig más. Más, mint a többi verseny. Ez nem jelenti azt, hogy a többi verseny nem lenne jó, dehogyis. Csak személy szerint nekem ez a rendezvény A CSÚCS. 

Itt csönd van. Béke van. A szervezőkön érződik, hogy magasabb tudatszinten vannak már, mint a nagy átlag. Ettől persze nem többek, mint én vagy bárki, nem dehogy. Egyszerűen előrébb vannak már. Érződik a lelki béke a szívekben. A nyugalom. A belső csönd és béke. Nincs olyan hirtelenség a mozdulatokban, a kommunikációban, mint mondjuk nálam. Én heves vagyok. Kompenzálok sokszor. Megyek előre, mint a faltörő kos. Nyomulok. Hangosan bömbölök. Hisztizek. Jeleneteket csinálok. Botrányos vagyok. Máskor félrevonulok és meg sem merek mukkanni. El tudnék süllyedni szégyenemben a kishitűség posványában.... Hát itt, ezen a helyen, ahová berobbanok a tüzes és levegős energiámmal, itt nyugalom van. Egyensúly... Kiegyensúlyozottság a szervezőknél. Emberi melegség. Jószándék. Le is kellene nyugodnom. Lelassulni kicsit. Olyan sok a stressz tavaly óta... Olyan kevés az inger körülöttem hosszú ideje, mégis olyan dekoncentrált vagyok... És itt, ezen a helyen nagyon jó lenni...

Most úgy érzem, megérkeztem egy másik "focipályára". A focipálya nekem az edzéshelyszínem. Szinte minden nap ott futok, erősítek, nyújtok. Biztonságot adó, csöndes focipálya. 

Ez a hely, ahová érkezem, ugyanazt a biztonságot nyújtja minden alkalommal, amikor ide eljövök... Itt futottam az első maratonomat... Istenem, mekkora ökör voltam. Hat és fél hónap futás után elindultam maratont futni... Racionálisan nem volt épeszű ötlet, de akkor, abban az élethelyzetben így visszagondolva, kellett... Nem azért, hogy nagylegénykedjek, nem azért... Nagyon gyenge embernek tartottam magam akkoriban. Szerettem volna kitörni a gyengeség állapotából és a futáshoz nyúltam... Megcsináltam... Utána nem tudtam legalább egy hétig lábra állni, mégsem csinálnám másképp most sem... Muszáj volt akkor, abban az élethelyzetben lefutni a maratont. Nekem Győr és a Sri Chinmoy rendezvények ennek az első, koraszülött maratonnak az emlékét is jelentik. 

Ma eljöttem a verseny előtti beszélgetésre és fáklyás futásra.

Az eső eleredt, hűvös van, szerencsére meleg futócuccba öltöztem... Futótársammal várunk egy kék színű sátorban... várjuk a beszélgetést... A sátor megtelik emberekkel... Nincs tömeg, de azért kevesen sem vagyunk... Gyerekek is jöttek fiatal szüleikkel... Chilis kukoricás babot kapunk, finom házi kenyérrel. Imádok itt enni. Csupa minőségi, élettel teli, energiadús vegán étel. A szervezők munkája, főztje.... Ott a lelkük benne... 

Sok információt kapok az előadás során, pont olyan útjelzők ezek számomra, amire azt hiszem, most szükségem is van. Szavakat, rövid mondatokat tárolok: 

Meditáció... Sri Chinmoy élete... Minden nap 10 perc kellene... Szánunk-e időt... 10 percet magunkra... Befelé fordulni, befelé figyelni... Koncentrálni... 

Kókuszvíz... Hosszú futáshoz kókuszvíz... Én is szerettem volna már kipróbálni... Csak vásárolni iszonyat drága.... El kellene készíteni... Oké, következő projekt ez lesz... Gélek, izo pfuj... Még mindig irtózom tőlük... Megoldásokat keresek a helyettesítésükre.... Izo helyett kókuszvíz... Ezt már más vegán táplálkozási tanácsadó, sportolótól is hallottam... 

Annyi vagy, amennyit magadról elhiszel... - ez is elhangzik... Ez is kupánvág... Nemcsak a futással kapcsolatban... Egyéb életterületekre is gondolok magamban... Hogy milyen kis értéktelen embernek érzem magam, mióta meghaltak a szüleim... Pedig mennyit dolgoztam magamon, istenem mennyit, hogy önbizalmam legyen és erőm legyen... És a futást leszámítva, tavaly óta megint egy kis senkinek érzem magam, mint nő, mint ember... Hogy a francba, mennyire azt hittem, hogy már túl vagyok ezen a francos gyászon... és nem... és nem... és nem... 

Légzés.... Futás közben figyelni a légzésre. Orron be, orron ki.... Scott Jurek is ír a légzésről a "Futni, enni, élni" című könyvében. 

Hátul ülök... Az emberek figyelnek... Mindenki magával visz valamit... Nekem sokat ad ez a fél óra-óra beszélgetés... Légzés-Meditáció-Koncentráció-Hit no és a kókuszvíz.... Ezeket viszem magammal...

Az eső elállt.. Elindulunk a fáklyával. Egy kör a holnapi futóhelyszínen. Lassan futunk, mindenkit megvárunk. Nem beszélek senkivel, csak futok. Mindenki kedves... A fáklya kézről kézre jár... Nyugalom van. Boldog vagyok... Kiegyensúlyozott.. Lenyugodtam... Együtt rezgek a többiekkel... Hamar eltelik az egy környi idő... 

Megeszem a magam kis chilis bab maradékát és a futótársam elkísér haza, a szállásomra, aztán ő is hazamegy. Este nyújtani akartam a szálláson, de végül csak lefürödtem és elkezdtem olvasni.... Egy kedves ismerősöm is fut most valahol... talán... talán már befejezte a versenyt... nem kaptam hírt felőle... Mindenesetre odagondolok... 

Aztán szakaszosan megiszom fél liter vizet még alvás előtt... Nyugodt vagyok és fáradt... Elalszom... Nyugodt, csöndes az éjszaka... Egyes szoba. Az egyes szám a Tarot-ban a Mágus lapja. A Mágusnak minden eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy megvalósítsa terveit... ilyenek jutnak eszembe reggel... Melyek is most az én eszközeim? KIpihentség... Nyugalom... Hidratáltság... Szorgalom... Koncentráció... Önfegyelem... Vegánság... Sok edzés a hátam mögött... Edzői biztonság a háttérben... 

5:45-kor kelek... Megiszom 6 dl citromos vizet és lefürdök. Reggeli öltözés rituálé... 6:45-től reggeli... beszökhetek "nyitás" előtt 15 perccel... Ez jó.. Ilyenkor csak egyedül lehetek az étkezőben... Utálok mások előtt enni... Akárcsak a fiam, Istenem.... A héten ettem házi tojást is... A saját tyúkjaink tojását ettem. Most reggel iszom egy tejeskávét. Furcsa a tej íze. Régen nem ittam. Most azonban iszom. Narancslevet is iszom egy pohárral. Sajtot is eszem, és tükörtojást. Paradicsomot és paprikát. Jóllakom. Vegetáriánus reggeli. 

A futótársam elém jön, és autóval indulunk a helyszínre. Bemelegítek. Egy kicsivel több, mint egy kilométert futok lassan a rajt előtt. Találkozom Melindával, akivel tavaly ismerkedtem meg, ugyanitt. Szeretem őt. Első pillanattól fogva kedvelem, ez olyan  megérzéses szimpátia. Egyszer futnék vele edzésterv nélkül egy maratont, csak úgy, buliból... 

A rajt nem harsány... Rajt... hangzik a szó... és ennyi. Az elején viszonylag sokan vagyunk, de egy több ezres rendezvényhez képest azért kevesen... A rövidebb és hosszabb távon futók nagyjából egy időben indulnak, nekem ez a nehéz.. Az első két óra mindig nehezebb koncentráció szempontjából, mert zavar a "tömeg", a sok inger, az emberek... Néha túl is tolom kicsivel az előírt pulzusszámot. Ezért felhúzom magam... Szeretném tökéletesen megfutni, az előírtaknak megfelelően... Most ez fontos nekem! Kb 14 km után nyugszom meg... A kék fejhallgató a fejemen... Anyukámé volt... Anyuval nem voltam jóban... Most ez maradt belőle... Mindenhová viszem magammal ezt a fejhallgatót... Azt hiszem, majd akkor rakom el, ha már el tudom engedni... Hiányzik... Kiskoromban sokat kötött, horgolt... Szerettem nézni, ahogy hétvégén ül a nagyszobában és köt. Én mindig ugráltam... Apu cigizett és olvasott... Vagy éppen harcolt a világgal... Komoly elvei voltak mindig is... Tőle örököltem ezt a harcos jellemet... Meg az unos untalan konfliktushelyzetek generálását is... És a sport szeretetét is... Apu is hiányzik... Tovább futok... Újra felnőtté változom... a frissítést vízzel, nagyon kevés kólával, banánnal és vegán szendvicsekkel oldom meg. Körönként kétszer iszom. Nem várom meg azt, hogy szomjas legyek. Azt sem, hogy eléhezzem. Azok a táplálékok, amit eszem, nem szívódnak fel egy perc alatt. Ezért fontos minden verseny előtti nap, hónap és év, az egész folyamat, hogy rendben kajáljak. 

Életem legstabilabb futása volt ez... Kiegyensúlyozottan és boldogan futottam... Éppen úgy, ahogyan elképzeltem. Az utolsó két körben egy kb. négy-ötfős férfi futócsapat mögé álltam be, pont olyan tempóban futottak, ahogyan nekem is elő volt írva. Nem tudom, mi lett volna, ha pont akkor és ott nincsenek ők. Mindenesetre ott voltak és az utolsó két körön húztak engem magukkal. A közösségnek, a csapatnak hihetelen, hogy mekkora ereje tud lenni. 

Kevesen indultunk maratoni távon, az UB is elvitt valószínűleg sok embert, nem tudom... Aki szereti a csöndesebb, békés, meditatív futást, annak jószívvel ajánlom a Sri Chinmoy futó és úszórendezvények bármelyikét. 

Vettem egy könyvet a futás után. Elég jó. Nem egy lányregény, olvasós, lerakós, meditálós. A címe: Sri Chinmoy bölcsessége 

www.srichinmoykonyvek.hu oldalon  érdemes  böngészni

Legközelebb Kalocsára megyek három órás futásra május végén. Most a fegyelmezettségre törekszem folyamatosan, a szabályok minél pontosabb betartására. Mindent megteszek azért, hogy sikerüljön. Csakazértis! 

A verseny előtti napokban hezitáltam azon, hogy induljak-e a versenyen. Ahogy már írtam, nem a félelem miatt, mert nem szoktam félni sportolással kapcsolatban semmitől. Inkább az eszem mondta azt, hogy kell-e ez a verseny, hiszen kb. egy éve csak sík területen futok. 800 méter szintemelkedés nekem még fáj. Utálok fölfelé gyalogolni, mert utálok belesétálni a futásba. De itt most muszáj lesz. 

Azért is hezitáltam ezen az induláson, mert a héten tök hülyére vett valaki, elég sokat dolgoztam egy munkán, és Szekszárdon át tudtam volna adni az általam készített dolgot, ahogyan azt meg is beszéltük, de elég rossz stílusban, elnézéskérés nélkül lett lemondva a "cucc". Visszapörgettem az elmúlt hetemet, a szoros időbeosztást, hogy elkészüljek a munkával és fuccs... Tök fölösleges volt az egész... Nem dühös voltam, pedig hirtelen haragú ember vagyok, de most nem haragos voltam, inkább az fájt, hogy fölöslegesen tök fölöslegesen koncentráltam, adtam bele apait-anyait valamibe. És a lemondás módja zavart. Szeretem, ha az emberek értékelik egymást. És le lehet mondani valamit úgy is, hogy az nem sértő, és az ember nem érzi értéktelennek, egy senkinek magát. Ez az érzés is kavargott bennem, amikor Szekszárdra és a futóversenyre gondoltam. VégüL azt is mérlegelnem kellett, hogy a megrendelőt én viszont tisztelem, e malőr ellenére is. És szeretek futni. Akarom a hétvégére ezt a kihívást, ezt a versenyt. 

Végül is elindultam... Onnantól kezdve, hogy meghoztam a végleges döntést, nem foglalkoztam sem a szintemelkedéssel, sem az emberi csalódással. 

Szépen időben értem oda a helyszínre, ha kipihenten nem is, de a közepesnél jobb energiaszinttel. Az emberek imádják ezt a versenyt, sokan voltak. Számomra nagy kihívás tömegben futni, mert érzékeny a fülem a hangokra, a sok mozgásra körülöttem.

Fölvettem a kék fejhallgatót, ez eléggé megszűri a hangokat és Depeche Mode-ra kapcsoltam. 

30 kilométeren keresztül Dave Gahan hangját hallgatni, hát... Jólesett na... Olyan volt, mintha kettesben lennénk, ő énekel én pedig táncolok a hangjára... 

30 kilométeren keresztül dolgozhatok a filmforgatókönyvemen, mert a zenehallgatás során töménytelen mennyiségű ötlet születik bennem. Nehéz műfajt választottam, nem mindegy hogyan mozgatom a karaktereket. Ilyenkor futás közben életre kelnek a figurák, jelenetek játszódnak le, élettörténetek születnek, ami bele sem kerül majd a végleges forgatókönyvbe, de nekem muszáj ismernem a szereplőim előéletét, hiszen a cselekedeteik mozgatórugóit így dolgozom ki. A Depeche Mode zenei világa most inspirál. 

A rajtnál hátra álltam. Ott biztonságban érzem magam, nem aszalódom be a tömegbe, levegősebb ott hátul. És valahogy az alázat szimbóluma nekem a hátsó traktus. Így szeretek elindulni. 

Ezen a versenyen e három fontos dolog dominált: a Depeche Mode, a pulzuskontroll és a ridegség. 

A pulzuskontrollos edzés által úgy érzem magam, mint egy kutyus, akit láncon vezetnek, irányítanak, de abszolút jó érzés ez számomra. Nem szorítja a nyakam és nem is laza... Pont kellemes, pontosan teljesíthető, élvezhető minden egyes edzés, és verseny. Kiszámíthatóvá teszi a teljesítményemet, és a szimbolikus lánc biztonságot ad. És nekem ez a biztonság életmentő, óriási segítség. Bizalmam van, érzem, hogy jók az edzések, simán hagyom magam vezetni, az edzői utasításoknak szívesen vetem alá magam. Mivel nehezen vagyok betörhető, ezért örülök, hogy olyan ember segít, aki képes érezni a gondolataimat, a mozgatórugóimat és tudja, hogyan kell velem bánni. Iszonyatosan jól érzem magam a bőrömben, mióta segítség által futok újra. 

A versenyen is rajtam volt az óra. Sajnos a futás kb második felétől össze-vissza mért, ettől egy ideig ideges voltam, de aztán elengedtem... A légzésre konentráltam, amikor nem működött normálisan a kütyü és basszameg, úgy próbáltam az előírt tervet teljesíteni. Nagyon szeretnék megfelelni. Az edzőmnek és önmagamnak is. 

Másnap sokat gondolkodtam hazafelé úton az autóban, hogy milyen volt ez a verseny számomra. Megdöbbentett a szó, ami elsőre fölbukott belőlem: RIDEGSÉG. Ridegfutás. Soha ilyen hideg, rideg módon nem futottam még. Beálltam a rajtnál és elindultam. És csak mentem, mint a gép, mint egy robot, közben a zenét hallgattam és toltam, toltam, az előírásnak megfelelően. Úgy éreztem magam, mint egy katona, terepen, bevetésen. Nekem ez egyébként jó érzés volt. Meghökkentően jó érzés volt ridegfutni. Azt hiszem, futásügyileg kezdek egyre keményebb lelkű ember lenni. Nem olyan értelemben, hogy gyorsan fussak, hanem a hozzáállásomban. Kicsit ijesztő érzés ez, közben pedig egyre jobban úgy érzem, hogy a személyiségem egy része ilyen és kész, ezt föl kell vállalni.  

A frissítő állomások végig pont jó helyen voltak, pont akkor és olyan cuccot tettek ki, amire szükség volt, hiába, a szervezők értik a dolgukat, csak ajánlani tudom mindenkinek a szekszárdi futóversenyeket. 

Az emelkedők elég szadisták voltak, de betartva a pulzusszámot, kiegyensúlyozottan tudtam a magam kis szintjén teljesíteni a dombozást is. 

Végülis hamarabb értem be a célba, mint ahogyan azt elképzeltem. Kicsit meg is lepődtem magamon. 

 Ezt a szép befutóérmet kaptuk, és egy pólót is, és bort, amit a szálláson felejtettem. 

3 óra 26 perccel értem be a célba, 800 méter volt a szintemelkedés, azt hiszem elégedettnek mondhatom magam, nem is az időeredmény miatt, hanem azért, mert fegyelmezetten csináltam végig ismét egy hosszabb távú versenyt, és ez fontosabb számomra. 

Jövő héten Győrben lesz futóverseny, 42 kilométeren indulhatok, szeretném jól csinálni, eszesen, önfegyelemmel. 

Bizony, úgy kívántam a banánt, mint vámpír a céklát... De erre még visszatérek....

Tavaly ilyenkor, vagyis 2018. március végén egészséges izgalommal készültem a debreceni Rotary Futófesztiválra, az évem első versenye volt. Férjemmel és a gyerekekkel már előző este leutaztunk. Ezek a versenyek azért is jók, mert ilyenkor picit együtt tudunk lenni, amúgy pedig az utóbbi években a férjemet nehezen lehetett a munkából kimozdítani. Na, a lényeg a lényeg, hogy minden ideálisnak tűnt, szépen betartottam az edzésterveket, normálisan táplálkoztam, minden jónak tűnt. Hajnalban, a futás napján felkeltem, és megjött. Remélem senkinek nem gond, hogy ilyenekről írok. Lementünk reggelizni, én a kis házi zabkásámat ettem, mindent, ahogy szoktam. Aztán elindultam a versenyközponthoz. Hideg volt, nagyon fáztam. Sajnos nem volt meleg helyiség, ahol át tudtunk volna öltözni vagy melegedni indulásig. Egy-egy sátrat állítottak föl a szervezők, amit átfújt a hideg szél és az oldalain be is lehetett  kissé látni. Mondjuk ez engem feszélyez, de vannak helyzetek, amikor nincs mit tenni, hát megpróbáltam lelazulni. Nagy tömeg fogadott, és a tömeg egyre csak nőtt és nőtt, mint a Hétszínvirág című mesében, amikor a kislány azt kéri, hogy a világ összes játéka az övé legyen, hát felém az emberek áradtak és úgy éreztem, az egész világ engem kerget. A táskámat megpróbáltam beadni a ruhatárba, de akkora volt a tömeg, hogy majdnem lekéstem a rajtot. A rajt előtt bemondták, hogy a maratonosok gyorsan menjenek előre a ruhatárnál, így előretolakodtam, és kifulladva rontottam a rajtzónához. Mondanom sem kell, idegesen, feszülten. Pedig én versenyek előtt nem szoktam semmin görcsölni, nem feszkózom, laza vagyok. 

Elég rendesen felöltöztem, magamon hagytam minden szart, mert átfáztam abban a sátorban illetve én is elszúrtam, mert a hosszúgatyámra még jól ráhúztam egy lábszárvédőt, én címzetes ökör. Volt rajtam trikó, hosszúujjú és futókabát is. Minden volt itt, talán erényöv az nem volt, az otthonmaradt. Egyébként sál, sapka, talán kesztyű is, tutira mentem. Íme a tavalyi fotó okulásképpen: 

Milyen kis cuki vagyok, ugye? Itt már vetkőztem, az első körnél leszedtem magamról a kabátot futás közben. 

De hogy ne legyen ilyen egyszerű ez az egész, mivel 11-kor volt a rajt, hát én 10:50-kor igencsak megéheztem. Így indultam neki. Gondoltam, semmi gond, minden félmaratoni és maratoni versenyen raknak ki a frissítő pontokon banánt, ezt-azt, majd eszem néhány falatot és akkor mehet a menet. Aha... Semmi nem volt még az asztalokon, a vizet és a szőlőcukrot kivéve. De nem szőlőcukorra voltam kiéhezve. Én az első körnél már úgy kívántam a banánt, mint vámpír a céklát. Egészen elpirosodott a szemem, a szemöldököm éjfekete lett, a szám sötétbordó. Lassan kezdtek a metszőfogaim is nőni. Banán kellett, de nagyon. 

Azaz igazság, hogy lett banán. A negyedik kör után. Egy kör 5km kábé, így ki lehet számolni,  hogy megvárták a szervezők, míg a félmaratonosok és a rövidebb távon futók végeznek és utána kezdték az asztalok alól kipakolni a banánt, és kevés kekszet. Módjával. Fasza. Eddigre már rosszul voltam. 

Elkövettem azt a hibát is, hogy az előírt pulzusszámot nem tartottam be, hanem valamivel magasabbra vittem. Mondjuk ki: nem volt önfegyelmem, elnagyképűsködtem a futást. 

A 36. kilométerig bírtam, hiába váltam vámpírrá, az éhség, a magasabb zónában futás, a menstruáció és az izzadás a túlöltözés miatt úgy hatott rám, mint Draculára a kereszt. Összeomlottam. A fejem elzöldült. Sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam továbbfutni. Úgy éreztem, itt a vég. 

A verseny után olvasgattam az elektrolitról autodidakta módon, ez pótolja a testből kiizzadt ásványi anyagokat, sót (nem vagyok szakértő, lehet ezt most nem pontosan fogalmaztam meg). 

Odamentem a rajtvonalhoz, szóltam a szervezőknek, hogy kiszálltam. A hölgy valami ilyesmit kérdezett: "Az utolsó kör előtt kiszállsz? Komolyan?" - aztán legyintett. De lehet, hogy legyet hessentett el. Nem tudom. Nem voltam képben. 

A férjem és a két gyerekem előtt elég komoly sírógörcsöt kaptam és szégyelltem magam. Ilyen mintát mutatok a kamasz lányomnak? Hogy feladom? 

Amikor helyrejöttem, a lányom irtó rendes volt. Vigasztalt. Úgy vigasztalt, ahogyan még megboldogult édesanyám sem tudott. Simogatta a fejem, átölelt és azt mondogatta őszintén és önzetlenül,  hogy "nincs semmi baj, anya"! 

Hát, egy ideig nem tudtam a megszokott futós helyemre visszamenni futni. Új útvonalat választottam. Futottam, de nagyon megdőltem. Haragudtam magamra. Így elcseszni. Ilyen nagyképűen futni. Ennyi hibával! Nem bénának tartottam magam, mert az tudom, hogy nem vagyok. Fegyelmezetlen. Nagyképű. Álszent. Nem igaz, hogy nem érdekel az eredmény, kifelé azt mutatom, hogy nem érdekel, közben pedig a tetteim futás közben nem ezt mutatják. Hogy akarok ilyen hozzáállással futó lenni? Mégha amatőr futó is... Teljesen jogosak voltak a kérdések önmagam felé. Egy nagy adag rutintalanság is közrejátszott ebben az egészben, utólag visszagondolva, nem is értem, hogy tudtam előző évben három maratont lefutni. ( Na, majd arról is írok máskor, szintén tanulságos kis mese lesz, bár nem bántam meg semmit, de akkor is komplett hülye vagyok, nem követendő példa a futásom első időszaka. )

Miután minden érzelmi stációt végigjártam és kiszenvedtem magam, újra erőre kaptam, és az év többi versenyét mind sikeresen végignyomattam, pedig magándolgokban életem legnehezebb éve volt a tavalyi. Megfogadtam, hogy ha rajtam áll, én versenyt nem adok fel többet. Erre a barom versenyre pedig visszajövök és normálisan megfutom ezt a hülye maratont. Ésszel, fegyelmezetten, normálisan. 

Ez a fotó a 2019. március 31.-i IX. Rotary Futóversenyen készült, a legkedvesebb képet választottam magamról. Sikerült, lefutottam a maratont. Az időeredmény tök mellékes, de akit érdekel: 4óra15 perc lett. Futottam az idén idő szempontjából jobbat is, de igazán büszke erre a mostani futásomra vagyok, mert: FEGYELMEZETT TUDTAM MARADNI VÉGIG!!!! Hurrá! Nagy ölelés magamnak. 

Mire figyeltem jobban, mint tavaly?

1. Evés, ivás, frissítés: még nem tökéletes, de már jobban ment

2. Elektrolit pótlás

3. Öltözék: időjárásnak megfelelően sikerült

4. Fegyelem, önfegyelem: a megadott pulzuszónában maradtam 

5. Kipihentség: kialudtam magam 

Szerintem minden tőlem telhetőt megtettem, és végig jó közérzettel futottam. Sokan túlfutják az elejét, mert sodorja őket a többi ember, nálam a hiúság is bejátszott tavaly, ahogy már említettem.  

A szervezés: kicsit zavarban vagyok, mert még sosem írtam versenyről rosszat. Nem tudom, ki a versenyigazgató, de kiküldeném a pályájára maratont futni, és leteszteltetném vele az egészet. Idén is spórolás volt a kajával, csak vizet kaptunk, illetve egy üveg kóla kézben az egyik frissítő embernél, csak annak öntött, aki kért. Szegényes asztalkán szegényes szilárd táplálék. Többen kértünk egyszerre banánt, amire azt mondták, csak a maratonosok kaphatnak. Mondtam, az vagyok. Erre azt a választ kaptam, hogy majd a negyedik kör után. Erre én: És ha most vagyok éhes? Erre a hölgy: Ha neked adok, más is kérni fog! - Na, erre elmentek nálam otthonról és tudattam a hölggyel, hogy ide se jövök többet. Erre kiakadtak rám. Ők. - Annyit sikerült elérnem, hogy egy körrel hamarabb kirakták a banánt. Nem volt jó érzés idegesen futni tovább, főképp azért, mert ez a nap fontos volt nekem. Bizonyítani szerettem volna két embernek, többek között...

Lecsendesítettem az agyam, de nem volt jó érzés körönként itt megállni. A másik frissítő ponton nem volt kaja. Itt is csak pont annyi, hogy éppen csak tudjunk banánt enni. Igaz, volt egy-egy tálban keksz és ropi, de én azt utálok enni, mert megakad a torkomon. A banán sok hosszútávfutónak jó, ezt minden szervező tudja és nem is tagadja meg a futóitól. 

A ruhatár szervezése fejlődött a tavalyi évhez képest: most különszedték a különböző távon futókat, így nem torlódott fel a sor. 

Volt lehetőség zuhanyozni, igaz, nehezen találtam meg a helyet, de ez is dicséretes, volt rá lehetőség, nem kellett büdösen hazajönnöm Debrecenből. 

Kétszer álltam meg pisilni, ez is fontos, hogy azért négy óra alatt tudjon az ember pisilni. Ez a fotó, háttérben a mobilvécével azért kedves a szívemnek, mert a védőangyalom suhant el éppen a fejem fölött. Remek tanácsokat kaptam tőle az elmúlt két napban. 

Nem volt kamudepózásom ( ez azt jelenti nálam, hogy éhségre hivatkozván kissé többet időzöm a frissítő pontokon, valójában csak pihenek ), csak inni és enni álltam meg (ha volt mit) rövid időre.

Aki erre a versenyre szándékozik jönni jövőre és hosszút fog futni, javaslom a saját frissítést, mindenképpen biztosítsa be magát, nehogy eléhezzen. És mivel nagy tömeg van, bőven szánjon időt arra, hogy lesétálja a ráccsal elkerített részek között a frissítőpontokig a távot, ahol elhelyezi a kajás cuccát. Inkább talán az a megoldás lehet a legjobb, ha segítőt hoz, aki lerak a futóútvonalon egy kis asztalkát és arra rakja az egyéni frissítőt. A szervezőktől kapott étel egyáltalán nem volt elég nekem, a felét ettem annak, mint ami nekem "elő lett írva". Bár vittem saját kaját, de akkora volt a tömeg, és nem volt segítségem, hogy nem tudtam magamnak lerakni az egyéni frissítést. Ha mennék harmadjára (biztosan nem fogok), akkor már lazán azt csinálnám, hogy a fűbe vagy egy pad mellé odateszem a kajámat, szerintem senki nem vinné el, szóval ilyet is lehet csinálni itt, ezen a versenyen, de mindenképpen kell kaját vagy a megszokott cuccot vinni. 

A futás második felében már rendesen előztem néhány futót, bár ez nem volt cél, inkább azért írom, hogy nem érdemes túlfutni a választott távok elejét, erre én is hajlamos voltam tavaly. Nyugi van, erőbeosztás. Ezt most magamnak is mantrázom, nem az észt akarom osztani. 

Végül a nők között 10. lettem a 28-ból, márha érdekes ez az infó, nekem annyira nem. Elégedett vagyok. Úgy érzem, Debrecen mostmár nem arról lesz híres, hogy ez az a város, ahol tudjátok, föladtam a maratont. Ez a város arról is híres, hogy visszajöttem és felkészülten, ésszel, szabályokat betartva futottam le a maratont. A helyezés és az időeredmény kurvára nem számít. 

Megcsináltam, kipipáltam, föloldottam, királynőség van. CSAKAZÉRTIS!!!!

2017. május első hete (újrakezdem a futást – az elmúlt 7 évben harmadszorra)

Kellemes az idő, süt a nap, szélcsend van, csiripelnek a madarak. Itthon nyugalom van, férjem a kertben kertészkedik a fiammal, lányom olvas. Belenézek a tükörbe.

Elégedetlen vagyok a külsőmmel és a lelkiállapotommal is.

Ugyanakkor beugrik egy kép magamról. Ismét sportos vagyok, vékony és életvidám. Ez villan be, aztán tovaröppen ez a kép. De az érzés bennem marad. Elmosogatom a maradék tányért. Megsimogatom az egyik macskát. Körbenézek a csöndes lakásban. Végre saját házunk van, megcsináltuk. A miénk. Nem bérlemény, nem kell megfelelni senkinek, csak és kizárólag magunknak. Ha ez sikerült, akkor…

Talán bármi más is sikerülhet…

Ismét odaállok a tükör elé. Leveszem a nadrágomat. Állok a tükör előtt egy szál bugyiban. Nézem a combomat, a fenekemet. Ismét elhíztam. Narancsbőrök lityegnek rajtam. A karjaim régen vékonyak és izmosak voltak. Mostmeg… Hurkás, sehol egy izom… Massza vagyok. A fejem is kétszer akkora, nincs meg az a szexi éles arccsont ami érdekessé tette az arcomat. Elégedetlen vagyok a külsőmmel. Nem érzem jól magam így. Ennél sokkal több van bennem. Szeretnék változtatni. Mit tegyek? A francba, a férjemnek már nem is vagyok a típusa. Tök rendes, hogy így is szeret. Istenem, elhangzott a félelmetes mondat a napokban: „Én így is szeretlek!” – azt hiszem, ez a legszörnyűbb mondat a világon! Így is szeretlek! – Hogy ÍGY? Mi van a szó mögött? Így? Hogy? Dagadtan is? Massza vagyok, bassza meg! A többiek kinn vidámkodnak a kertben. Én pedig itt ácsorgok a 40-es bugyimban. Elegem van ebből az egészből.

Eszembe jut az a kép, amikor 12 éves kislányként elindulok futni csak úgy. Most 40 éves leszek. Öregszem. Ez van. Bele kellene nyugodni. Természetes folyamat az öregedés. Jó anya vagyok. Jó feleség vagyok. Akkor mi a baj? Nem elég ez az egész?

Nem elég. Bassza meg, nem elég. Jól akarom magam érezni a bőrömben. Ez az! Jól akarok lenni! Szép akarok lenni! Le akarok fogyni! De ennél több kell, sokkal több.

Ez az egész elégedetlenség nem feltétlenül a külsőmről szól, hanem: BOLDOG akarok lenni!

Felveszek egy pólót. Keresek egy régi aerobik gatyát. Talán megvan még valahol a futócipőm, bár basszus, kiszakadt az elején. Nem érdekel. Megkeresem. Megvan, éljen megvan! Hű, de poros! Mindegy, gyorsan lesikálom. Zokni, zokni, Istenem! Milyen zoknit vegyek fel? Nincs egy normális zoknim. Nem baj, jó lesz ez a piros. Elmegyek futni, akármiben is. Én most el fogok menni futni!

Felöltözöm. Kirontok a kertbe, mosolygok. A férjem és a fiam rámnéznek. „Elmegyek futni!” – kiáltom. Egy óra múlva itthon vagyok.

Kisétálok a nyeles telken, és lassan, nagyon lassan elindulok. Nincs semmi nálam. Csak én vagyok és egy fél literes palack. Irtó lassan futok. Tudom, hogy fájni fog. Hamarosan zihálni fogok és szúrni fog az oldalam. Tudom azt is, hogy majd bele kell sétálnom. Rossz érzés lesz, mert tudom, hogy majd egyszer mire leszek képes, és még nem tartok ott. Újrakezdő vagyok, tisztában vagyok már a folyamattal. De most nem adom fel. Megcsinálom. Csakazértis!

Süt a nap, hosszú a betonút.

Mindenesetre már induláskor meghatároztam a mai CÉLOM.

A cél az, hogy lefussak a kastélyparkhoz, és onnan visszafussak haza. Ez a táv 2800 méter oda és 2800 méter vissza. Éppen az utóbbi hetekben mértük le, amikor autóval utaztunk valahová. Nincs pulzuspántom, meg ilyesmik. Még ekkor fogalmam sincs, mit jelent a pulzuskontroll, a kompressziós szár, még össze sem tudnám kötni az ultra szót a futással. Az életben nem hallottam még arról, hogy létezik a maratoni távnál hosszabb futóverseny, és vannak tiszteletreméltó őrültek, akik képesek 42 km-nél többet is futni. Én most éppen vonszolom a testemet az utcán, és nagyon lassan hasítok a napsütésben.

Hamar elfáradok. Nehezen veszem a levegőt, pedig csak párszáz métert tettem meg. Na, ezen a ponton megdicsérem magam, mert még emlékszem az első felnőttkori újrakezdős futásomra, és ott 20 métert sikerült futnom egyben, utána majdnem összecsuklottam. Szóval, párszáz méter megtétele igenis nagyon nagy eredmény.

Nem szidom magam, csak dicsérem.

Ez fontos! Nem fikázom az eredményemet. Tudom, hogy ennél sokkal többet fogok futni majd egyszer. Türelem, türelem. Lassú víz partot mos.

Belesétálok a futásba.

De nem lassan cammogva, hanem úgy, mintha sietnék. Az érzéseimre, a testemre figyelek. Ami jólesik, azt teszem. Nem bántom magam, nem kínzom a testem. A tüdőm alig bírja és ezt tudomásul veszem. Aztán pár perc múlva kipécézek egy villanyoszlopot, és amikor odaérek, újra elkezdek kocogni. A kastélyparkig a kocogás és a sétálás váltja egymást.

Irtó büszke vagyok magamra, sikerült leérnem a kastélypark bejáratához.

Ha már itt vagyok, benézek. Betonúton totyogok, elérem a tavat, elindulok vissza. Basszus, itt egy kis emelkedő. Ez nem megy. Ez most még nem megy. Belesétálok. Fölmászok az emelkedőn és sétálok tovább. Amint visszatér belém az erő, újra elindulok kocogva. Hű, már csak haza kell érni.

Érzem, hogy létezem!

Istenem, de jó is ez! Érzem a karom, a lábam, a nyakam, a hasam, minden egyes részem. Büszkeség tölt el, mert megtettem az egyik legnehezebb lépést: elindultam. Kocogok, sétálok. A vasútállomás előtt 200 méter hosszú emelkedő vár rám: teljesen készen vagyok. Nem megy. Múltkor láttam itt egy futót, simán fölrohant. Hogy a francba csinálta? Milyen ügyes! Nekem ez nem megy! No sebaj, belegyalogolok, fölkúszom az emelkedőn. Az emelkedő tetején megállok, lihegek. Aztán elindulok. Már csak a vasútállomástól kell hazakocogni. A nagyján már túlvagyok. Futok párszáz métert, aztán belesétálok. Váltogatom a sétát és a futást. Hazaérve rettentő boldog és fáradt vagyok. De nagyobb az öröm, mert megcsináltam.

A tervet teljesítettem.

És sokkal jobban ment, mint az első felnőtt újrakezdéskor. Az első futás ( és séta ), a harmadik újrakezdés távja: 6.800 méter. Nem mértem, mennyi idő alatt.

Az időnek jelenleg számomra semmi jelentősége sincs. Élveztem a mozgást. Ez a lényeg!

Ha érdekel, hogyan jutottam el az első 10 kilométeremig, majd a félmaratoni és maratoni távokig, nyomj egy lájkot és folytatom a történetemet. Csakazértis!

Ez a fotó már idén, 2019-ben készült a Sixard hatórás futóversenyen.

2019. március 10-én vasárnap Szekszárdon jártam, a Sixárd 6 órás futóversenyen. Kicsit improvizatíve keveredtem le, valaha tervbe volt véve ez a verseny, de végül nem tudtam határidőre befizetni a nevezési díjat, így lemondtam róla. Eleve két héttel ezelőtt futottam 50 kilométert Tápiószelén, ami magamhoz képest bazi jól sikerült ( 4 óra 48 perc lett kb. az 50 km), így ezt a versenyt most illett volna kihagyni. De nem bírtam magammal, és az utolsó pillanatban "várólistára" szerveztem magam, volt, aki mégsem tudott eljönni a versenyre, így be tudtam kerülni mégis, ezúton köszönet a szervezőknek érte, tök jó fejek voltak, hogy indulhattam a nyílt futamon. Előző nap le tudtam utazni, így az éjszakát Szekszárdon töltöttem. 

Sajnos a verseny napjára mégsem tudtam rendesen kialudni magam, már 4 óra 15 perckor ébren voltam. Rosszat álmodtam, képtelen voltam visszaaludni, forgolódtam. Az étkezésem rendben volt, mindent a megszokott módon csináltam. Ilyenkor magammal viszem a botmixert, a nyers céklát, az almát, a körtét, narancsot. Zabpelyhet a futótársamtól kaptam ( na, ezt itthon felejtettem véletlenül ). Előző este az itthon elkészített vegán kaját ettem: párolt zeller, gomba, répa, cukkini barna rizzsel, ezt vittem. 

A verseny napján vizet ittam üres gyomorra. Sajnos a citrom itthon maradt, egyébként jó lett volna a vízhez. Mindegy. Zabkását reggeliztem két darab naranccsal. Aztán lezúztam a nyers céklát egy kis nyers spenótlevéllel. Ezt a verseny előtt fél órával megittam. 

Amikor a helyszínre érkeztünk, éreztem, ahogy fejen kólint a kialvatlanság. Még gondolkoztam, hogy a 4 óráson induljak-e inkább, elég lesz most annyi. De komplett hülye vagyok olykor, és szeretek hosszút futni, még akkor is, ha néha túlhajszolom magam és ettől lelassulok, szóval maradtam a 6 órás nevezésnél. 

Egy kb. 1200 méteres körpályán zajlott a futóverseny, tele nagyágyúkkal. A teljesség igénye nélkül említek néhány nevet, akiknek a futó munkásságát szívesen figyelem, mert nagyra tartom őket: Vágó Boglárka, Bosznay Diána , Muhari Gábor, Halama Levente, és egy csomó tehetséges futót mégcsak nem is ismerek még, szóval csak néhány nevet írtam ide le. Csodálatos élmény volt nézni, ahogyan futnak, ahogyan sokukat frissítik az edzőik vagy a segítőik, gyönyörű technikával és gyorsan futottak, csak lestem. 

És akkor most jön a feketeleves. Merthogy néha úgy éreztem magam, mint akit orron lőttek. 

Amellett, hogy bódult fáradtággal kezdtem neki a versenynek, jött egy sokkal komolyabb probléma. A 10 km megtétele után égető fájdalmat éreztem pisilésnél és minden egyes lépés megtétele alatt úgy éreztem, hogy behugyozok. Körönként álltam meg a mobilvécénél, és mégsem tudtam pisilni, csak úgy éreztem, mintha kéne, de nem tudtam. És ez így ment a verseny végéig. A 15. kilométertől elkezdtem fontolgatni, hogy kiszállok. És elkezdődött a küzdelem a fájdalom és a tudatom között. Néha fel-felfuttyantottam, sikkantottam, és különböző szakszavakat használva harcoltam magamért. Amikor kb. negyedszerre mentem be fölöslegesen a mobilvécébe és zökkentem ki a ritmusból, és majdnem elhánytam magam a wécészagtól, és egyéb illatoktól, akkor azt mondtam magamban, hogy mostantól nem állok meg pisilni, mert úgysem fogok tudni, ez az egész fájdalom létezik, jelen van persze, de mégsem. Ki kell zárni. A fájdalom el fog múlni. Legalábbis rosszabb nem lesz. Ez egy felfázás lehet, azt a fájdalmat sajnos már ismerem, tehát tudom így azt is, hogyha kiszállok, akkor sem fog semmi ebben a pár órában megoldódni. Így matekoztam, ötöltem és hatoltam. 

A verseny végéig erős küzdelem volt minden egyes pillanat azért, hogy pályán maradjak, így a gyorsaságot, haha, Istenem, a gyorsaságot elengedtem. Örültem, hogy pályán tudok maradni.

Érdekes dolog ez az akaraterő. Én egyszer már feladtam egy versenyt tavaly. Én akkor megfogadtam, hogy mégegyszer ilyen velem nem történhet meg. Amíg tudatomnál vagyok, addig futni fogok. Még hat óránál tovább nem futottam, ezért fogalmam sincs, miket élnek át a 8-12-24-36-48 órán keresztül futó ultrafutók. Csak sejtésem van. Ezt csak keményen lehet csinálni. Másképp nem megy. 

Végül a jó öreg "felosztom a távot vagy az időt" módszeremet vetettem be. Az első két órát lefutom. Mondtam magamban. Sikerült. Fájt. Fel-felszisszentem. De sikerült. Oké. Akkor menjünk tovább. Duplázzunk. Még két órát futok. Ha 2 már megvan, akkor meglesz ez a másik kettő is -adtam ki az instrukciót az agyamnak, a testemnek. Megcsináltam. Ez a verseny végig nagyon fájt. Az sem volt jó érzés, hogy ezen a viszonylag kis körön érzékelem a lassúságomat, hiszen a "nagyok" rengeteg kört vertek ránk, lassabban futókra. De aztán már ezt is elengedtem. Figyeltem őket néha, gyönyörűen futnak. Hihetetlen. Aztán a négy órás futamon indulóknak megszólalt a duda, ekkor meg kellett állniuk, amíg a szervezők oda nem értek a mérőkéjükkel. Ekkor azért nyugodtabb voltam, hiszen 4 órát már lefutottam. Hogyan tovább? - Hát ezen azért volt időm gondolkodni.... Arra gondoltam, hogy az ötödik órát is lefutom. Csak az ötödik órával foglalkoztam, semmi mással. Sok vizet és kólát ittam. Egyszer a szelektív hulladékgyűjtőt mobilvécének néztem, majdnem odamentem a kukához pisilni, ekkor azért megijedtem magamtól. Ez a fáradtság jele volt, ezért lassabbra vettem a tempót, még lassabbra. Jól csináltam, visszatért belém az erő. A fájdalom és a kialvatlanság így együtt nagyon megviselt. Az ötödik óra is sikerült. Ekkor ugye már azt mondtam, hogy muszáj, a taknyomon csúszva, ha kell, de lefutom az utolsó órát is. Nem sétálva, nem rohanva, hanem kocogva. Párszor rövideket sétáltam, de csak rövid ideig. Utálok belesétálni. Cikinek érzem. Ha más sétál bele, érdekes, az nem zavar. De magammal szemben azt várom el, hogy nem sétálhatok. Lassan futhatok, totyoghatok is, de sétálni nem szeretek. A séta engem egyébként kizökkent, nehezen tudom séta után felvenni a futóritmust. Az utolsó órát ketté kellett szednem, mert ha egy teljes órában gondolkodtam volna, akkor tuti feladom. Ezért azt mondtam, hogy fél órát futok, csak arra koncentrálok. Sikerült. Maradt fél óra. Kettészeltem. 15 percet futok. Megcsináltam. Maradt 15 perc. Azt is lefutottam. Annyira koncentráltam az utolsó fél órában, hogy néha egészen szépen fel tudtam gyorsulni ( magamhoz képest persze ). 

Ezen a képen Radványi Andrással futok, -akivel a Szőlőskörön is ugyanilyen jókedvűen futottunk egymás mellett tavaly vagy 20 kilométeren keresztül -.Immár a második futóversenyen húz ki a pokol bugyrából, csak azzal, hogy vidám és lelkes és nagyon nagyon pozitív ember. Vannak emberek, akik gyógyító erővel rendelkeznek, és talán ennek nincsenek is tudatában. Azt hiszem csupa hülyeséget szoktam neki mesélni, amiken nevetgélünk, és futunk tovább, meghódítva a szekszárdi betonplaccot. Nade ma három grácia futott egymás mellett:

Ezt a fotót megvágtam, mert hiú vagyok és vastagnak ítéltem rajta a virgácsaimat. Csesznegi Richárd fut középen és éppen valami nagyon titkos dologról beszélgetünk. András ennek nagyon örül és táncol hozzá. Én énekeltem olykor, Ricsi pedig dobolt. A következő körben gitárt is kaptunk, de azt leejtettük és ki kellett fizetnünk Márkus Öcsinek, aki a verseny fő szervezője. Természetesen vannak meseszerű elemek ebben a pár mondatban. Nem kellett a gitárokat kifizetni. Hét éjjel és hét nap toldoztuk és foldoztuk a gitárokat, mire rendberaktuk. 

Na, visszatérve, a versenyt mi hárman nyertük meg, mindenkit leköröztünk, minden kólát megittunk, a vajas kenyereket pedig felfaltuk. A mobilvécéket felemeltük és felraktuk a teherautókra. Nem nyújtottunk futás után, mert az hülyeség. Az összes érmet hazavittük, dobogóra álltunk és pezsgőt spricceltünk a dj-re. 

Most tényleg komolyra fordítva a szót: 54 kilométert sikerült összeharácsolnom. Nem örülök, és mégis örülök. Szarul voltam, nagyon rossz állapotban futottam végig, de megcsináltam. Csakazértis megcsináltam. 

Ezúton gratulálok két jó barátomnak, Andrásnak és Ricsinek, szépen futottak, ügyesek voltak és jókedvűek. Nagy kincsek ők az emberiségnek. Hát, egy ilyen versenyen azt hiszem, mindenki győztes. A dobogósok mellett a többiek is. Mindenki sokat áldoz, sokat ad magából napról napra, keményen dolgozik azért, hogy 2-4-6 órát képes legyen szépen lefutni. Ezért itt mindenki győztes. 

A szervezők kedvesek és nagyon profik voltak. Nagy hála és köszönet a lelkiismeretes munkáért. 

Csakazértis!