2017. május első hete (újrakezdem a futást – az elmúlt 7 évben harmadszorra)

Kellemes az idő, süt a nap, szélcsend van, csiripelnek a madarak. Itthon nyugalom van, férjem a kertben kertészkedik a fiammal, lányom olvas. Belenézek a tükörbe.

Elégedetlen vagyok a külsőmmel és a lelkiállapotommal is.

Ugyanakkor beugrik egy kép magamról. Ismét sportos vagyok, vékony és életvidám. Ez villan be, aztán tovaröppen ez a kép. De az érzés bennem marad. Elmosogatom a maradék tányért. Megsimogatom az egyik macskát. Körbenézek a csöndes lakásban. Végre saját házunk van, megcsináltuk. A miénk. Nem bérlemény, nem kell megfelelni senkinek, csak és kizárólag magunknak. Ha ez sikerült, akkor…

Talán bármi más is sikerülhet…

Ismét odaállok a tükör elé. Leveszem a nadrágomat. Állok a tükör előtt egy szál bugyiban. Nézem a combomat, a fenekemet. Ismét elhíztam. Narancsbőrök lityegnek rajtam. A karjaim régen vékonyak és izmosak voltak. Mostmeg… Hurkás, sehol egy izom… Massza vagyok. A fejem is kétszer akkora, nincs meg az a szexi éles arccsont ami érdekessé tette az arcomat. Elégedetlen vagyok a külsőmmel. Nem érzem jól magam így. Ennél sokkal több van bennem. Szeretnék változtatni. Mit tegyek? A francba, a férjemnek már nem is vagyok a típusa. Tök rendes, hogy így is szeret. Istenem, elhangzott a félelmetes mondat a napokban: „Én így is szeretlek!” – azt hiszem, ez a legszörnyűbb mondat a világon! Így is szeretlek! – Hogy ÍGY? Mi van a szó mögött? Így? Hogy? Dagadtan is? Massza vagyok, bassza meg! A többiek kinn vidámkodnak a kertben. Én pedig itt ácsorgok a 40-es bugyimban. Elegem van ebből az egészből.

Eszembe jut az a kép, amikor 12 éves kislányként elindulok futni csak úgy. Most 40 éves leszek. Öregszem. Ez van. Bele kellene nyugodni. Természetes folyamat az öregedés. Jó anya vagyok. Jó feleség vagyok. Akkor mi a baj? Nem elég ez az egész?

Nem elég. Bassza meg, nem elég. Jól akarom magam érezni a bőrömben. Ez az! Jól akarok lenni! Szép akarok lenni! Le akarok fogyni! De ennél több kell, sokkal több.

Ez az egész elégedetlenség nem feltétlenül a külsőmről szól, hanem: BOLDOG akarok lenni!

Felveszek egy pólót. Keresek egy régi aerobik gatyát. Talán megvan még valahol a futócipőm, bár basszus, kiszakadt az elején. Nem érdekel. Megkeresem. Megvan, éljen megvan! Hű, de poros! Mindegy, gyorsan lesikálom. Zokni, zokni, Istenem! Milyen zoknit vegyek fel? Nincs egy normális zoknim. Nem baj, jó lesz ez a piros. Elmegyek futni, akármiben is. Én most el fogok menni futni!

Felöltözöm. Kirontok a kertbe, mosolygok. A férjem és a fiam rámnéznek. „Elmegyek futni!” – kiáltom. Egy óra múlva itthon vagyok.

Kisétálok a nyeles telken, és lassan, nagyon lassan elindulok. Nincs semmi nálam. Csak én vagyok és egy fél literes palack. Irtó lassan futok. Tudom, hogy fájni fog. Hamarosan zihálni fogok és szúrni fog az oldalam. Tudom azt is, hogy majd bele kell sétálnom. Rossz érzés lesz, mert tudom, hogy majd egyszer mire leszek képes, és még nem tartok ott. Újrakezdő vagyok, tisztában vagyok már a folyamattal. De most nem adom fel. Megcsinálom. Csakazértis!

Süt a nap, hosszú a betonút.

Mindenesetre már induláskor meghatároztam a mai CÉLOM.

A cél az, hogy lefussak a kastélyparkhoz, és onnan visszafussak haza. Ez a táv 2800 méter oda és 2800 méter vissza. Éppen az utóbbi hetekben mértük le, amikor autóval utaztunk valahová. Nincs pulzuspántom, meg ilyesmik. Még ekkor fogalmam sincs, mit jelent a pulzuskontroll, a kompressziós szár, még össze sem tudnám kötni az ultra szót a futással. Az életben nem hallottam még arról, hogy létezik a maratoni távnál hosszabb futóverseny, és vannak tiszteletreméltó őrültek, akik képesek 42 km-nél többet is futni. Én most éppen vonszolom a testemet az utcán, és nagyon lassan hasítok a napsütésben.

Hamar elfáradok. Nehezen veszem a levegőt, pedig csak párszáz métert tettem meg. Na, ezen a ponton megdicsérem magam, mert még emlékszem az első felnőttkori újrakezdős futásomra, és ott 20 métert sikerült futnom egyben, utána majdnem összecsuklottam. Szóval, párszáz méter megtétele igenis nagyon nagy eredmény.

Nem szidom magam, csak dicsérem.

Ez fontos! Nem fikázom az eredményemet. Tudom, hogy ennél sokkal többet fogok futni majd egyszer. Türelem, türelem. Lassú víz partot mos.

Belesétálok a futásba.

De nem lassan cammogva, hanem úgy, mintha sietnék. Az érzéseimre, a testemre figyelek. Ami jólesik, azt teszem. Nem bántom magam, nem kínzom a testem. A tüdőm alig bírja és ezt tudomásul veszem. Aztán pár perc múlva kipécézek egy villanyoszlopot, és amikor odaérek, újra elkezdek kocogni. A kastélyparkig a kocogás és a sétálás váltja egymást.

Irtó büszke vagyok magamra, sikerült leérnem a kastélypark bejáratához.

Ha már itt vagyok, benézek. Betonúton totyogok, elérem a tavat, elindulok vissza. Basszus, itt egy kis emelkedő. Ez nem megy. Ez most még nem megy. Belesétálok. Fölmászok az emelkedőn és sétálok tovább. Amint visszatér belém az erő, újra elindulok kocogva. Hű, már csak haza kell érni.

Érzem, hogy létezem!

Istenem, de jó is ez! Érzem a karom, a lábam, a nyakam, a hasam, minden egyes részem. Büszkeség tölt el, mert megtettem az egyik legnehezebb lépést: elindultam. Kocogok, sétálok. A vasútállomás előtt 200 méter hosszú emelkedő vár rám: teljesen készen vagyok. Nem megy. Múltkor láttam itt egy futót, simán fölrohant. Hogy a francba csinálta? Milyen ügyes! Nekem ez nem megy! No sebaj, belegyalogolok, fölkúszom az emelkedőn. Az emelkedő tetején megállok, lihegek. Aztán elindulok. Már csak a vasútállomástól kell hazakocogni. A nagyján már túlvagyok. Futok párszáz métert, aztán belesétálok. Váltogatom a sétát és a futást. Hazaérve rettentő boldog és fáradt vagyok. De nagyobb az öröm, mert megcsináltam.

A tervet teljesítettem.

És sokkal jobban ment, mint az első felnőtt újrakezdéskor. Az első futás ( és séta ), a harmadik újrakezdés távja: 6.800 méter. Nem mértem, mennyi idő alatt.

Az időnek jelenleg számomra semmi jelentősége sincs. Élveztem a mozgást. Ez a lényeg!

Ha érdekel, hogyan jutottam el az első 10 kilométeremig, majd a félmaratoni és maratoni távokig, nyomj egy lájkot és folytatom a történetemet. Csakazértis!

Ez a fotó már idén, 2019-ben készült a Sixard hatórás futóversenyen.