Az életem néha olyan, mint egy fekete-fehér némafilm, amiben a hősnő túljátsza a szerepét. Erősek a fehérek, erősek a feketék benne, átmenet nincs a kettő között. Ha már jön az érzelem, akkor jól pofáncsap mindenkit. Mindenkit. Mit számít, hogy ez önző dolog? 

Miért kell az ultra? Miért akarok hosszúkat futni? Miért akarok 8,12, 24 órán át futni? Divatból? Önzőségből? Örömből? Bánatból? Szenvedélyből? Mazochizmusból? Mit keresek? 

Kilengés ez is? Mint a saját fekete-fehér filmem? Az életem ilyen kilengős? Az erő pontosan mit jelent? Valóban attól leszek erős, ha 12 órán át futok majd? És mi van az érzelmekkel? A futáshoz van erő? És az érzések fékentartásához nincs? 

Futás közben tisztulnak a gondolatok. A kontraszt gyengül, megoldások születnek. Aztán jönnek az újabb kérdések. Az újabb futások. Az újabb megoldások. És így megy ez körbe- körbe. Amíg élek, így megy ez...