2019. március 10-én vasárnap Szekszárdon jártam, a Sixárd 6 órás futóversenyen. Kicsit improvizatíve keveredtem le, valaha tervbe volt véve ez a verseny, de végül nem tudtam határidőre befizetni a nevezési díjat, így lemondtam róla. Eleve két héttel ezelőtt futottam 50 kilométert Tápiószelén, ami magamhoz képest bazi jól sikerült ( 4 óra 48 perc lett kb. az 50 km), így ezt a versenyt most illett volna kihagyni. De nem bírtam magammal, és az utolsó pillanatban "várólistára" szerveztem magam, volt, aki mégsem tudott eljönni a versenyre, így be tudtam kerülni mégis, ezúton köszönet a szervezőknek érte, tök jó fejek voltak, hogy indulhattam a nyílt futamon. Előző nap le tudtam utazni, így az éjszakát Szekszárdon töltöttem.
Sajnos a verseny napjára mégsem tudtam rendesen kialudni magam, már 4 óra 15 perckor ébren voltam. Rosszat álmodtam, képtelen voltam visszaaludni, forgolódtam. Az étkezésem rendben volt, mindent a megszokott módon csináltam. Ilyenkor magammal viszem a botmixert, a nyers céklát, az almát, a körtét, narancsot. Zabpelyhet a futótársamtól kaptam ( na, ezt itthon felejtettem véletlenül ). Előző este az itthon elkészített vegán kaját ettem: párolt zeller, gomba, répa, cukkini barna rizzsel, ezt vittem.
A verseny napján vizet ittam üres gyomorra. Sajnos a citrom itthon maradt, egyébként jó lett volna a vízhez. Mindegy. Zabkását reggeliztem két darab naranccsal. Aztán lezúztam a nyers céklát egy kis nyers spenótlevéllel. Ezt a verseny előtt fél órával megittam.
Amikor a helyszínre érkeztünk, éreztem, ahogy fejen kólint a kialvatlanság. Még gondolkoztam, hogy a 4 óráson induljak-e inkább, elég lesz most annyi. De komplett hülye vagyok olykor, és szeretek hosszút futni, még akkor is, ha néha túlhajszolom magam és ettől lelassulok, szóval maradtam a 6 órás nevezésnél.
Egy kb. 1200 méteres körpályán zajlott a futóverseny, tele nagyágyúkkal. A teljesség igénye nélkül említek néhány nevet, akiknek a futó munkásságát szívesen figyelem, mert nagyra tartom őket: Vágó Boglárka, Bosznay Diána , Muhari Gábor, Halama Levente, és egy csomó tehetséges futót mégcsak nem is ismerek még, szóval csak néhány nevet írtam ide le. Csodálatos élmény volt nézni, ahogyan futnak, ahogyan sokukat frissítik az edzőik vagy a segítőik, gyönyörű technikával és gyorsan futottak, csak lestem.
És akkor most jön a feketeleves. Merthogy néha úgy éreztem magam, mint akit orron lőttek.
Amellett, hogy bódult fáradtággal kezdtem neki a versenynek, jött egy sokkal komolyabb probléma. A 10 km megtétele után égető fájdalmat éreztem pisilésnél és minden egyes lépés megtétele alatt úgy éreztem, hogy behugyozok. Körönként álltam meg a mobilvécénél, és mégsem tudtam pisilni, csak úgy éreztem, mintha kéne, de nem tudtam. És ez így ment a verseny végéig. A 15. kilométertől elkezdtem fontolgatni, hogy kiszállok. És elkezdődött a küzdelem a fájdalom és a tudatom között. Néha fel-felfuttyantottam, sikkantottam, és különböző szakszavakat használva harcoltam magamért. Amikor kb. negyedszerre mentem be fölöslegesen a mobilvécébe és zökkentem ki a ritmusból, és majdnem elhánytam magam a wécészagtól, és egyéb illatoktól, akkor azt mondtam magamban, hogy mostantól nem állok meg pisilni, mert úgysem fogok tudni, ez az egész fájdalom létezik, jelen van persze, de mégsem. Ki kell zárni. A fájdalom el fog múlni. Legalábbis rosszabb nem lesz. Ez egy felfázás lehet, azt a fájdalmat sajnos már ismerem, tehát tudom így azt is, hogyha kiszállok, akkor sem fog semmi ebben a pár órában megoldódni. Így matekoztam, ötöltem és hatoltam.
A verseny végéig erős küzdelem volt minden egyes pillanat azért, hogy pályán maradjak, így a gyorsaságot, haha, Istenem, a gyorsaságot elengedtem. Örültem, hogy pályán tudok maradni.
Érdekes dolog ez az akaraterő. Én egyszer már feladtam egy versenyt tavaly. Én akkor megfogadtam, hogy mégegyszer ilyen velem nem történhet meg. Amíg tudatomnál vagyok, addig futni fogok. Még hat óránál tovább nem futottam, ezért fogalmam sincs, miket élnek át a 8-12-24-36-48 órán keresztül futó ultrafutók. Csak sejtésem van. Ezt csak keményen lehet csinálni. Másképp nem megy.
Végül a jó öreg "felosztom a távot vagy az időt" módszeremet vetettem be. Az első két órát lefutom. Mondtam magamban. Sikerült. Fájt. Fel-felszisszentem. De sikerült. Oké. Akkor menjünk tovább. Duplázzunk. Még két órát futok. Ha 2 már megvan, akkor meglesz ez a másik kettő is -adtam ki az instrukciót az agyamnak, a testemnek. Megcsináltam. Ez a verseny végig nagyon fájt. Az sem volt jó érzés, hogy ezen a viszonylag kis körön érzékelem a lassúságomat, hiszen a "nagyok" rengeteg kört vertek ránk, lassabban futókra. De aztán már ezt is elengedtem. Figyeltem őket néha, gyönyörűen futnak. Hihetetlen. Aztán a négy órás futamon indulóknak megszólalt a duda, ekkor meg kellett állniuk, amíg a szervezők oda nem értek a mérőkéjükkel. Ekkor azért nyugodtabb voltam, hiszen 4 órát már lefutottam. Hogyan tovább? - Hát ezen azért volt időm gondolkodni.... Arra gondoltam, hogy az ötödik órát is lefutom. Csak az ötödik órával foglalkoztam, semmi mással. Sok vizet és kólát ittam. Egyszer a szelektív hulladékgyűjtőt mobilvécének néztem, majdnem odamentem a kukához pisilni, ekkor azért megijedtem magamtól. Ez a fáradtság jele volt, ezért lassabbra vettem a tempót, még lassabbra. Jól csináltam, visszatért belém az erő. A fájdalom és a kialvatlanság így együtt nagyon megviselt. Az ötödik óra is sikerült. Ekkor ugye már azt mondtam, hogy muszáj, a taknyomon csúszva, ha kell, de lefutom az utolsó órát is. Nem sétálva, nem rohanva, hanem kocogva. Párszor rövideket sétáltam, de csak rövid ideig. Utálok belesétálni. Cikinek érzem. Ha más sétál bele, érdekes, az nem zavar. De magammal szemben azt várom el, hogy nem sétálhatok. Lassan futhatok, totyoghatok is, de sétálni nem szeretek. A séta engem egyébként kizökkent, nehezen tudom séta után felvenni a futóritmust. Az utolsó órát ketté kellett szednem, mert ha egy teljes órában gondolkodtam volna, akkor tuti feladom. Ezért azt mondtam, hogy fél órát futok, csak arra koncentrálok. Sikerült. Maradt fél óra. Kettészeltem. 15 percet futok. Megcsináltam. Maradt 15 perc. Azt is lefutottam. Annyira koncentráltam az utolsó fél órában, hogy néha egészen szépen fel tudtam gyorsulni ( magamhoz képest persze ).
Ezen a képen Radványi Andrással futok, -akivel a Szőlőskörön is ugyanilyen jókedvűen futottunk egymás mellett tavaly vagy 20 kilométeren keresztül -.Immár a második futóversenyen húz ki a pokol bugyrából, csak azzal, hogy vidám és lelkes és nagyon nagyon pozitív ember. Vannak emberek, akik gyógyító erővel rendelkeznek, és talán ennek nincsenek is tudatában. Azt hiszem csupa hülyeséget szoktam neki mesélni, amiken nevetgélünk, és futunk tovább, meghódítva a szekszárdi betonplaccot. Nade ma három grácia futott egymás mellett:
Ezt a fotót megvágtam, mert hiú vagyok és vastagnak ítéltem rajta a virgácsaimat. Csesznegi Richárd fut középen és éppen valami nagyon titkos dologról beszélgetünk. András ennek nagyon örül és táncol hozzá. Én énekeltem olykor, Ricsi pedig dobolt. A következő körben gitárt is kaptunk, de azt leejtettük és ki kellett fizetnünk Márkus Öcsinek, aki a verseny fő szervezője. Természetesen vannak meseszerű elemek ebben a pár mondatban. Nem kellett a gitárokat kifizetni. Hét éjjel és hét nap toldoztuk és foldoztuk a gitárokat, mire rendberaktuk.
Na, visszatérve, a versenyt mi hárman nyertük meg, mindenkit leköröztünk, minden kólát megittunk, a vajas kenyereket pedig felfaltuk. A mobilvécéket felemeltük és felraktuk a teherautókra. Nem nyújtottunk futás után, mert az hülyeség. Az összes érmet hazavittük, dobogóra álltunk és pezsgőt spricceltünk a dj-re.
Most tényleg komolyra fordítva a szót: 54 kilométert sikerült összeharácsolnom. Nem örülök, és mégis örülök. Szarul voltam, nagyon rossz állapotban futottam végig, de megcsináltam. Csakazértis megcsináltam.
Ezúton gratulálok két jó barátomnak, Andrásnak és Ricsinek, szépen futottak, ügyesek voltak és jókedvűek. Nagy kincsek ők az emberiségnek. Hát, egy ilyen versenyen azt hiszem, mindenki győztes. A dobogósok mellett a többiek is. Mindenki sokat áldoz, sokat ad magából napról napra, keményen dolgozik azért, hogy 2-4-6 órát képes legyen szépen lefutni. Ezért itt mindenki győztes.
A szervezők kedvesek és nagyon profik voltak. Nagy hála és köszönet a lelkiismeretes munkáért.
Csakazértis!
