Nem mindig hisz bennem a külvilág és én erre különösen érzékeny voltam régen. Az első lenéző mosolyra, jogos vagy jogtalan kritikára feladtam. Megsirattam, továbbléptem, eltemettem, újba fogtam. Kiraktak a felvételin az első rostán, amikor a színész szakra jelentkeztem, hát beintettem magamnak és feladtam. Úgyis felvettek a gyártásvezető szakra, minek menjek akkor színésznek, nem? Kicsúfolt egy családtagom, amikor elsős kisiskolásként angolt tanultam, hát elszégyelltem magam és feladtam. Azóta sem tudok normálisan angolul. Jobbak voltak a német focista lányok, amikor ellenünk játszottak, a bal szélsőt nem tudtam utolérni, gyorsabb volt nálam, erősebb és okosabb játékos volt, mint én. Mit lehet tenni? Egy sérülésre hivatkozva feladtam a focit.

Gyáva voltam ezerszer. Feladtam egymilliószor. Mert gyáva voltam. 

De ennek már vége. Már nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy feladjam. Hogy beszarjak az első akadálynál. Megpróbálok mindent, gyakorlok, tanulok, dolgozom a céljaimért, mert ma már inkább pukkedlizek egyet, ha nem hisznek bennem, mintsem feladjam. 

Nem az én bajom, ha átnéznek rajtam, mert biztos vagyok abban, hogy amit kitalálok, azt végig is fogom csinálni.

Ezt az erőt a futásnak köszönhetem. Minden egyes futás erősít. Fizikálisan és mentálisan is.  Az építő kritikákon néha kiakadok, megsértődöm, de átgondolom és beépítem. És nem adom fel a céljaimat. 

Kit érdekel, hogy még nincs pöpec állapotban a pincénk? Nem érdekel, majd meg fogjuk csinálni. Addig is tudok ott edzeni, gyúrni, erősíteni. Nem érdekel, ha fáradt vagyok, akkor is csinálom a dolgom tovább. Mert ha az ember elengedi magát egyszer, akkor nehezebb visszajönni, felállni, újra nekifogni az addig felépített dolognak. 

Ritmusban maradok. Csinálom. #csakazértis csinálom a dolgom.