Fél éve nem tudtam sírni. Pedig próbálkozom. De olyan erősen véd valami a fájdalom ellen, hogy nem tudom áttörni a falat. Tavaly sokat veszítettem. Csak a futás tartotta bennem a lelket, és általa tudtam ritmusban maradni, túlélő üzemmódban működni. Még nincs vége ennek a folyamatnak. Az idő nagy úr, lehetetlenség ellene harcolni, küzdeni. A fájdalom, ami a lélek szintjén hat, csak idővel tud enyhülni. Sokszor viccelődöm ennek ellenére, mert a humor átsegít, hidat képez a múlt és a jövőm között. Át tudok sétálni, futni, kocogni, sprintelni a jövőbe, amikor hülyéskedem. De a humor nehéz műfaj és kevesen értik. 

A fizikai síkon kinek könnyebb, kinek nehezebb megélni a fájdalmat. Egy izomfájdalom számomra egyszerűbb. Fájdalmasabb, amikor a saját vagy mások érzéseibe hatolok bele és ejtek sebet, még ha akaratlanul is. 

Minden nap eszem narancsot, mert a testem is igényli a kényeztetést, a figyelmet, ahogyan a lelkem is. Szeretem, ha szeretnek, ha ezt kimondják, megerősítik, ettől nyugodtabbá és kedvessé, vidámmá válok. De a testemnek is fontos megadni, amit kíván. Nincs izomfájdalmam egy hosszú futás után sem, mert sok narancsot eszem. 

Minden szinten szeretnem kell magamat ahhoz, hogy jobban tudjak másokat is szeretni, hogy ne bántsak meg senkit, hogy tökéletesebbé váljak. A test csak egy dolog. Hiszen elmúlunk mindannyian. 

A narancs, a gyümölcsök, az ételek, a futás, a mozgás, minden mindennel összefügg.