Megpróbálok mindent nagyon őszintén és viszonylag részletesen leírni.

Kb. egy hónappal ezelőtt egy terepfutó versenyen hatalmasat taknyoltam, de nem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget ennek az esésnek. Felkeltem, és mentem tovább.

Kb. 4-7 nap elteltével a bal térdem mellett elkezdett szúrni futás közben. Az edzés után pár órával ez az érzés elmúlt, így ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget. A következő edzésen azonban ismét előjött ez a szúró érzés, annyira, hogy nehezen, aztán az edzés második felétől szinte nem is igazán tudtam hajlítani a bal lábamat. A járdára már csak úgy tudtam felszökkenni, ha nem hajlítom be a bal lábamat, hanem egyenes lábbal vergődök fel. Itt már éreztem, hogy gáz van.

Edzőmnek szóltam, hogy kihagynám a jövő hetet, ő is egyetértett.

Pihentettem 2 napot a lábam, majd önfegyelem hiány miatt titokban a pihentetés helyett azon a héten négyszer 10 kilométert futottam, szinten tartás címszóval. Nem bírtam magammal, átvertem az edzőmet, akitől ezúton is elnézést kérek az őszintétlenségemért. A férjem és a lányom erősen csóválták rám a fejüket, de nem tudtak megállítani.

Mivel a negyedik titkos edzés akcióm során már majdnem lerohadt a helyéről a lábam, úgy fájt, immár igazán a seggemen maradtam és 6 napot pihentettem a lábam.

6 nap pihenő után indultam a mogyoródi 5km-es futóversenyen, amiről részletesen már írtam a blogon. Bár szépen lassan futottam, mégis szúrt a bal térdem mellett, hajlítani nehezen tudtam.

Másnap a váci Mikulás futás félmaratoni távján indultam, ahol 2 óra 7 perccel értem be a célba, fájó lábbal. Ezen a versenyen szerettem volna megnézni, hogyan fejlődtem 21 km-en egy év alatt. Sajnos a lábfájás miatt értékelhetetlen ez a verseny. Az első 8 km a fájdalomról szólt, utána kiiktattam ezt az érzést, de a sebességemet abszolút korlátozta a sérülés.

Fotó: Nagy Bence

Ezután ismét 6 nap szünet következett. Leesett a hó, és megint nem bírtam magammal, felöltöztem hogy megnézzem, mi van a lábammal. Lassan futottam, boldog voltam, hogy ritmusban lehetek, újra kocoghatok, de a lábam fájt. Ezen a napon alig bírtam végigülni este a Szülők Akadémiáját Gödöllőn, melyet a Gödöllői Röplabda Club szervezett. Sehogy sem volt jó. Ha kinyújtottam a lábam, ha behajlítottam, ha felemeltem, mindenhogy fájt. Beszarok érzés gyötört az előadás alatt… Ideges voltam. Kétségbeesett. És gyáva.

Végül annyira elegem lett, hogy az óvodai szülőtársam, Biti által javasolt doktor úrhoz, Dr. Knoll Zsolthoz időpontot kértem.

Hiába halasztottam az életemben ezt az egészet, már megint elő kell vennem valamit a múltból ahhoz, hogy a jövőm jobb legyen. Így hát előhozom a rettegett mély kútból életem első emlékeit, nem úszom meg…

Rettegek az orvosoktól. Rettegek a kórházaktól, a fehér köpenytől. 3 éves és két hónapos vagyok. Az Üllői úti Gyermekklinikán egy rácsos ágyban ülök. A testem mindenütt lila foltos. Nem tudják miért. A vérképem negatív. Kétoldali tüdőgyulladást is kapok. Nagyon félek. Minden oldalról rácsos ágyak vesznek körül, benne gyerekek kuporognak ugyanúgy bezárva, mint én. Olyan, mint egy madárkalitka. Nem tudsz kimenni, rab vagy. A családom nincs velem. Rettegek. Megint bejön az a nővér, akitől a világon a legjobban félek. A sarokba húzódom, remegek. Benéz az ágyamba. A feje eltorzul és kezdődik. Már megint leüvölti a fejemet, amiért bepisiltem. Senki nem hallja az őrjöngést, sehol egy orvos, csak én meg ő. A többi gyerek előtt ott kuporgok a kalitkás ágyam sarkában és rettegek. Talán sírok is? Nem tudom. Anyukámék magamra hagytak. Félek. Nézem, milyen ronda vagyok, mindenhol lila foltok a testemen. A doktor bácsit nagyon szeretem. Minden alkalommal, amikor előtte állok, a szemébe nézek és esdeklőn kérdezem, mikor mehetek haza? Minden alkalommal azt mondja komolyan, őszintén és kedvesen: HOLNAP. A holnap fogalma egy nagy üres, értelmetlen csalódássá válik. Az ősbizalom ezennel egy életre megszűnik.

Most itt vagyok ismét a jelenben. 41 éves múltam. Fáj a lábam. Egy hónapja halasztom ezt az orvosi vizsgálatot. Félek? Rettegek. Pedig már nagylány vagyok. Nem zárhatnak rácsok mögé, nem üvölthetik le a fejemet, ha bepisilnék a szorongástól… Mégis félek.

Muszáj felülemelkedni a múlton, mert a futás az futás. Nekem terveim vannak, jövőre ott az a 80km-es főverseny, február végén is lesz egy 52 km-es, nem beszélve az idei szilveszteri 30 km-es Velencei tó körüli futásról.

Időpontot kérek a doktor úrhoz, január első hetére kapok is. No, ez az időpont egy kicsit messze van, röviden elmesélem azt, hogy futok, újragondoljuk és még ma délutánra beszuszakolódom, ah köszönöm az asszisztensnek.

Szeretem a férjem, nem tudom, hogy csinálja, de szeretem őt. Elkísér a fiammal együtt a magánklinikára, Istennek legyen hála, amiért ki tudjuk fizetni a költségeket.

Megérkezünk a magánklinikára. Mindenre fel vagyok készülve, kezdek szorongani, hiába, rendelő, orvosok, Istenem, félek… Az asszisztensek normálisak, kedvesek, segítőkészek. Kitöltöm az adatlapot, várakozom. A férjem igazán figyelmes. Elvonja a fiam figyelmét, hogy egy kicsit befelé fordulhassak, ráhangolódhassak erre a murira. Látom elsuhanni a „dokimat”, akit már hatszor megnéztem az interneten, megnyugtató az a tudat, hogy szeret biciklizni, oké, jobb lenne, ha futna is, de elnézem. Szimpatikus élőben is, az első érzés, az első benyomás mindig nagyon fontos, és most látva őt élőben, egy kicsit megnyugszom, mert tök normális, emberszerű embernek tűnik, nem olyan félig isten, félig ember orvosnak, amitől az ember összezsugorodik és utál a helyzetben lenni. Na, az a lényeg, hogy belül azt érzem, jó helyen vagyok. Utálok vetkőzni, utálok vetkőzni… Mantrázom. Hess, elég! Röpködnek a gondolatok.

10 perc alatt bejutok. Jó erős kézszorítás a bemutatkozásnál, ez jó jel, ismét jópont a doktor úrnak, zavaromban majdnem az ő székébe vágódom be, de végül is átpenderülök a helyemre, de ott nem érzem jól magam, így a mellette levő, közvetlenül a doktor úrral szemben levő székbe ülök. Első Benny Hill Show teljesítve.

Elkezdek hadoválni arról, hogy amatőr hosszútávfutó vagyok, de hamar leállít a doktor úr, hogy jó lenne, ha a problémámról beszélnék. Gyorsan gatya le, bakancs le, ugrás föl a vizsgáló ágyra, és befosva, szorongva fekszem a hátamon. A doktor úr csavargatja a lábam, ami nem hajlandó fájni. Tök hülyeségeket beszélek össze-vissza, mindegy, nem számít, fő, hogy itt vagyok.

Itt jön a lényeg. A doktor úr nem talál térdsérüléssel kapcsolatos problémát így első körben. Sőt, véleménye szerint nincs összefüggés a terepfutós taknyolásom és a fájdalom között. Góckutatást javasol.

Örülnöm kellene, ugye? Valószínűleg nincs gond a lábammal. Góckutatás. Négy helyre kell elmennem: 1.vérvétel, vizelet. 2. fül-orr-gégészet. 3. nőgyógyászat. 4. fogászat.

Megáll az idő. Kimerevedik. Halálfélelem. A fiam. A lányom. A férjem. Szeretem őket. Jesszusom. Góckutatás. Nem sírhatok. Azonnal szedd össze magad. Miért jön a halálfélelem? Mi van most? Én a lábam miatt jöttem ide! Az fáj! Én nem akarok góckutatni, baszki! Baszki. Talán csak a fogam gyulladt.

Kierőszakolok egy röntgent most de rögtön. A doktor úr értelmetlennek találja, higgyem el, nem lesz értelme. Tudom, hogy igaza van. Ez az orvos tök rendes. Tök profi. Ember. Nem Isten. Rá merem bízni magam. Megkérem, mégis csináljunk már egy röntgent, mert ha kilépek itt az ajtón, elmondhassam magamnak azt, hogy mindent megtettem. Csak a pénztárcámat akarta megkímélni, higgyem el, fölösleges a röntgen. Nem baj. Én mégis kérem. Megcsináljuk. Igaza van. A röntgen két csodálatos, egészséges lábazatot mutat.

A futáshoz engedélyt kaptam a doktor úrtól. Futhatok. Ha fáj, ne törődjek vele. Menjek csak. Január 3-án vérvétel, vizelet és fül-orr-gégészet. Holnap folytatom a többi intéznivalót.

Nem tudom, mi a tanulság.

Megpróbálom rendszerezni a dolgokat. Talán másnak is segítség.

Fejlesztendő dolgok: ha gond van, nem várok legközelebb ennyi időt, hamarabb reagálok, lépek. Nem edzem titokban, nem halasztok. Azonnal reagálok, ha gáz van.

Amire büszke vagyok: el mertem menni orvoshoz, tehát egy félelmet legyőztem. Csak így tovább!

Jó hír: bíztam a doktor úrban. Volt bizalom bennem!

Hála: Hálát mondok szülőtársamnak, Bitinek, amiért pont a megfelelő orvoshoz eljuthattam általa. Hálát mondok a doktor úrnak, amiért embereket gyógyít, köztük engem is a megfelelő helyre irányít, terel. Köszönöm neki, hogy empatikus, vicces és profi volt, bár még az út elején járunk. Hála a férjemnek, amiért eljött velem és szeret engem.

Miértek: miért csak akkor imádkozom mostanában, ha bajban vagyok?

Terv: A fő terv most a gyógyulás. Megtaláljuk, mi a gond. Utána megoldjuk a gondot, meggyógyulok. Lefutom az összes versenyt, amit kijelöltem magamnak. A fő verseny továbbra is korinthosz.hu: 2019. augusztus, 80 km.

Mostanában ösztönösen felrúgok biztos, fix, berögződött dolgokat. Szakítok együttműködésekkel, közös munkákkal. Nem tudom, mi ez, de azt érzem, hogy most valamiért szükségem van a szabadságra ahhoz, hogy jól legyek. A különös lábfájás ijesztő és egyben misztikus utakra sodor. Sokat gondolkodom. Nemcsak felszínes dolgokról, hanem időutazom a múltba, ugyanakkor igyekszem a jelenben lelkiismeretesebben létezni, figyelem a szeretteimet, és be kell vallanom azt a tényt, hogy a futás az elmúlt időszakban sokat adott, de egy kicsit önzővé is tett. Nem is tudom, hogy fejezzem ki jól magam. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a gondolataim legnagyobb részét a futással kapcsolatos dolgok töltötték ki és az igazán fontos emberek kiszorultak mellőlem. Figyelem a lányomat, a fiamat és a férjemet. Zajlik az életük és én egy kissé kívülállóvá váltam, nem voltam ott teljesen velük az elmúlt időszakban. Eszembe jut a legjobb barátnőm, Eszter, aki mindig óriási intenzitással tud koncentrálni rám. Zsuzsi, aki nyáron irtó rendes volt velem, amikor anyukám után apukám is meghalt egy hónap leforgása alatt. Nem hagyott magamra. Nem akarok én itt világvége hangulatot generálni, de ezek is tények. Tények, amivel szembesíteni kell magamat azért, hogy visszataláljak saját magamhoz, és a szeretteimhez. Egyensúlyba kell kerülnöm azért, hogy újra jól legyek. Jól legyek, és ezáltal a szeretteim is boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak legyenek.

Ha jobban meggondolom, hálát adok Istennek az egyenlőre titokzatos sérülésemért, bunkósbottal kellett fejen kólintania ahhoz, hogy visszavegyek az önzőzésből. Mert nem elég testben valaki, vagy valakik mellett lenni. Lélek nélkül semmit nem ér az egész. Én pedig mindenkit megcsaltam lélekben, mert a futás beszippantott, körbetekert, megcsócsált és most jól kiköpött magából.

Persze futok. Holnap hajnalban elindulok újra. De már egy másik minőségű futás lesz ez. Felnőttesebb, komolyabb, racionálisabb.

És persze meggyógyulok. #csakazértis meggyógyulok!!!