2018. december 8. szombat, Futapest  Mogyoród terepfutás 5 km

2 hete masszívan fáj a bal lábam. A sérülés első hetében titokban futottam 40 kilométert, mert nem bírtam leállni a futással, végül a fájdalom győzedelmeskedett és a sérülés második hetét kényszerpihenővel töltöttem – közben rojtosra gyúrtam a hasamat és a karomat az energiatöbblet, futás elvonási tünetek miatt.

6 nap kihagyás után úgy döntöttem, hogy lekocogom a Mogyoródon megrendezésre kerülő Futapest Klubos verseny rövidebbik távját, hogy meglássam, bekövetkezett-e javulás. Nem tudom mikor futottam 5 kilométert utoljára, a legrövidebb edzés is 7,5-8 km volt az utóbbi egy évben, de most alig vártam azt a kis lófarknyi ötöst. Végre rajtam lesz a futócipőm és a szabad levegőn mozoghatok, klip-klap-klip-klap…

Férjem és a lányom ismernek jól. Ezzel a kérdéssel engedtek utamra. „Ugye nem jelentkezel át a hosszabb távra?”

Amikor autóba szálltam, biztos voltam abban, hogy 5 km-en fogok indulni, hiszen csak feltérképezem a lábam állapotát, hogy már jól van-e.

Közel van hozzánk Mogyoród, ismerem nagyjából a terepet, leparkoltam a Kis Mocskossal, fogtam a táskámat és bementem az előnevezési asztalhoz. Átvettem a rajtszámot, eddig minden rendben volt, 5 km-en indulok, szuper.

És ekkor egy pálfordulattal visszakanyarodtam és átneveztettem magam a 11 kilométeres távra. A fejemben sok dolog pörgött. Lányom moziba megy. Ha esik az eső, akkor jó lenne őt kocsival elvinni, ne kelljen hatvanszor átszállnia, átfagynia az utcán. De ha a hosszút futom meg, akkor nem érek haza segíteni. Férjem nagyon mérges lesz rám, amiért kizsigerelem a testem. Lányom úgy fog velem beszélni, mintha az anyám lenne, és igaza lesz. Tegnap már azt mondta így is, hogy nem vagyok normális, tudja, hogy át fogom magam neveztetni. És igazán ne haragudjak, de hülye vagyok. Istenem, néztem rá kigúvadt szemekkel, és azt válaszoltam neki, hogy igen, néha hülye vagyok, ha futásról van szó. És nem tudom mindig irányítani az érzéseimet, a futás az egyetlen dolog, amiben szabadnak  érzem magam, és bár igyekszem normális döntéseket hozni, de a szívem sokszor felülírja a racionalitást.

Szóval átneveztettem magam és ettől csöppet sem lett jobb a hangulatom, mert lelkiismeretfurdalás gyötört. Mert a futás több annál, minthogy most én itt tönkrevágom a lábam vagy jól érzem magam az önzőzésben. Én most éppen viselkedésmintát mutatok a lányomnak, a fiamnak. Éppen egy csöppet sem felnőtt döntést hozok azzal, hogy sérülten átnevezek. Éppen komolytalan cselekedetet viszek véghez.

Azt mondta a lányom, hogy  inkább pihennem kéne egy hónapot, és utána újra folytathatnám a futást egészségesen, és ha a fő célom a 80 kilométer jövő augusztusban, akkor talán normálisan kellene hozzáállnom a dolgaimhoz. Egyetértettem vele. Annyit tudtam ígérni, hogy igyekszem, komolyan igyekszem.

Miután átjelentkeztem a 11km-re, találkoztam Lacival, akit nemrég egy előző Futapestes versenyen ismertem meg. Ő korosztályos első lett a múltkor, pontosan nem tudom, mióta fut, de nem ma kezdte, az biztos. Kérdezte, hogy vagyok. Azonnal meggyóntam. Elmeséltem neki, hogy megszállt a Belzebub, pedig fájt a lábam az utóbbi 2 hétben, stb,stb. Azt mondta, jöjjek ki az utcára, fussunk egy kicsit együtt. Elkezdtünk kocogni, sokat kérdezett, figyelt rám. A lábam egyből elkezdett szúrni. Szó szót követett, majd instrukciót adott, azonnal menjek és nevezzek vissza az 5 kilométeres távra. Olyan határozottan mondta ezt, hogy nem volt kétségem afelől, ez a legjobb döntés, amit hozhatok a verseny előtt.

Hiszek abban, hogy létezik szinkronicitás, ahogy James Redfield A mennyei prófécia című könyvében írja. Nekem ez a találkozás Lacival a verseny előtt fontos volt, visszasegített a helyes útra. A lelkiismeret furdalás így elmúlt, és nyugodt szívvel álltam rajthoz, több kedves ismerős futótársammal együtt.

Sokat röhögtem, vihorásztam ezen a versenyen. Nagyon felszabadultnak éreztem magam, nem érdekelt ma az időmérés, a tomtom óra, a mellkaspánt, a jövő évi versenyek, az eddig elért dolgaim, egyszerűen csak a szabadban akartam lenni, létezni, élvezni ezt a röpke kb.30-40 percet. Sikerült. Kedves futó kollégámnak mondtam mosolyogva, hogy ma az utolsó hely az enyém lesz, lepaccsolom és mindent megteszek azért, hogy ezt a helyet senki el ne bitorolja tőlem. :-) Tényleg csak kocogni jöttem, lazán, figyelve a lábamra.

Az út néhol erőteljesen sáros volt, csak lépegetni lehetett, kb. 150 méter szintemelkedés is volt. Ahol a lehetőségek engedték, ott kocogtam, szépen lassan, egyáltalán nem toltam túl. Egy új futó baráttal is bővült az ismeretségem, Istvánnal kerülgettük egymást, aztán, mivel egy tempóban futottunk, végig beszélgettük és vihorásztuk az utat.

A cél előtt nem sokkal egy kislány kiáltozott az apukájának vagy anyukájának: „gyerünk, előzd le őket!”. Ezek voltunk mi, összesen hárman. Én ezen is jókat röhögtem, végül megállapítottuk, hogy nagyon kemények voltunk ma, ezért kézfogással és karfelnyújtással hárman közösen futottunk be a célba.

Régen éreztem ilyen jól magam, beszippantott a világbéke hangulata, eleve a Futapestes versenyek mindig jó hangulatú rendezvények. Ma sem csalódtam.

Sajnos szomorúsággal tölt el az a tény, hogy a bal térdem mellett szúr valami, és kihat, nyilall fölfelé és lefelé is.

Este hengereztem, pihentem. Másnap várt a váci félmaraton.

( Köszönet a fotókért Koren Tamásnak és a Futapest Klubnak )