Előzmények
December 17-én jártam a biciklis csodadokinál, aki legálissá tette a futásomat, a lábfájásom ellenére. Érdekes dolog ez, de miután azt mondta a doktor úr, hogy futhatok és nem a lábammal kapcsolatban lát problémát, a lábfájásom alábbhagyott. No, nem múlt el teljesen, de annyira összekapta magát a testem, hogy hajlítani simán tudom a bal lábamat futás közben is.
A 17.-i héten a kihagyásokhoz képest sokat futottam, öt futóedzést hajtottam végre, összesen 60 kilométert toltam a lábaimba. Az első futós napok bár örömtelire sikeredtek, mégis érezhető volt a hanyatlás ahhoz képest, amit tudok. Itt most semmiképpen nem a gyorsaságot szeretném kiemelni. Inkább azt, hogy egy hónap sérülés eszméletlen, hogy fel tudja borítani a magamba vetett hitemet: azt éreztem, hogy már talán egy félmaratont sem tudok lefutni, nemhogy 30 vagy 40 kilométert. A pulzusmérő sokkal magasabb számokat mutatott, mint szokott, erre még gyorsabban is futottam, mint általában. Kiszabadultam, pattogtam, de közben vergődtem is, hiszen láthatóan nem ment olyan jól, mint szokott. Nincs ezzel semmi baj. Innen kell visszadolgozni magamat.
A 24.-i héten emeltem ezen egy picit, az 5 futóedzés során 60 kilométert futottam és a szilveszteri 30km-es Velencei tó kör együttesen 90 km lett. Ezen a héten már sokkal jobb formába kerültem, élvezetes most csak úgy, szerelemből futni, instrukció nélkül. Sokat gondolkodom a sérülésemről, a jövőről, a céljaimról, a gyereknevelésről, magánéletemről.
( verseny utáni gyümölcslé turmixolás a zuhanyzó melletti konnektor övezetben, kicsit furán néztek rám a csajok az öltözőben )
A sérülés óta sokkal megfontoltabban eszem és iszom, még tudatosabban, mint azelőtt. Nem vagyok mélyponton, mégis ez egy elmélyülősebb, önelemzős időszak. Egy egészségügyi probléma, egy tragédia, egy sérülés mindenképpen megálljra „kényszerít”, újra kell tervezni a dolgokat, vissza kell tekinteni, számot kell vetni önmagammal. Vajon mindent jól csináltam? Miben kell változtatni? Nem rossz dolog ez, inkább tanulságos. Az elmúlt egy hónapban majd minden nap iszom céklalevet. Mostmár minden nap langyos citromos vízzel kezdem a hajnalt, és még betolok egy gyümölcsturmixot futás előtt, sokkal több vizet tudok már inni, mint régebben, no nem kényszerből, hanem a testem igénye szerint. Kenyeret, pékárut talán ha egyszer eszem egy héten, és az a vicces, hogy nem hiányzik. Sokkal jobb a közérzetem kenyér nélkül. Erősebb és energikusabb vagyok. A kása olyanná vált, mint egy reggeli ima. Nem kívánok mást, csak kását reggelire. Sorolhatnám. Szóval, egy mély kút fenekére zuhantam a sérülés miatt, ahol a sötétben tapogatózva a táplálkozásba kapaszkodtam bele, ami kiemelt és megmentett. Mindent nagyon leegyszerűsítettem az evés és ivás terén. Nincsenek bonyolult receptek. Úgy érzem, tisztulok. Igazából nem érdekel most a külvilág, soha nem tudtam még ennyire lelazulni és örülök, hogy most sikerült.
Igazán szerencsésnek mondhatom magamat, mert karácsonyra a férjem meglepett egy új futócipővel. Szentül meg van győződve arról, hogy nincs gyulladás a testemben, az Erika által előírt edzéseket is látja, hogy betartottam az elmúlt egy évben ( kivéve a sérülésem alatti négy titkos futásomat). Való igaz, hogy beleraktam a Hoka betonfutó cipőmbe kétezer hatszázhárom kilométert egy év alatt és már a sarokrész totál lerohadt, de spórolni akartam. Nem két fillér egy cipő. Nekem a Hoka egyébként annyira nem vált be, túl szélesnek éreztem így utólag és szerintem fél számmal kisebbet kellett volna vásárolnom. Ezek az apróságok hosszú futásnál elég fontos dolgok, most kezdem megtanulni, a saját káromon. Ezzel sincs gond. A Salomon cipők jobban beváltak számomra. Igazából sokfajta futócipő létezik, föl kell próbálni, ki kell tapasztalni. Amikor gyerekként fociztam, nem volt ilyen kínálat, mindenkinek Tisza stoplis cipője volt, és mégis csináltuk a dolgunkat. Most nagy a kínálat, engem zavar ez a nagy felhozatal, mert türelmetlen vagyok felpróbálni, teljesen kicsapja nálam a biztosítékot egy vásárlás. Ki nem állhatom. Januárban szoktak lenni a leértékelések, érdemes akkor beruházni egy normális futócipőre.
A Velencei tó megkerülése előtt egy nappal pihenőt tartottam, ezt is idén tanultam meg, hogy nem verseny előtt egy nappal kell megváltani a világot. És nem is egy héttel előtte…
Fiam születése óta, vagyis 6 év után a második éjszakai kiszabadulásom volt ez a december 30-i nap, legjobb barátnőm Eszter és családja fogadott be éjszakára. Úgy éreztem magam, mint Mária, aki a kis szamarán szamaragol Betlehembe, csak én éppen futni igyekeztem és vonaton. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a barátnőm olyan fejedelmi luxuskiszolgálásban részesített, amiben ritkán van részem. Ilyen figyelmességet és szeretetet, amit tőlük kaptam, hát, egészen elérzékenyülök mindjárt. Eszter készült az ételekkel, tudván azt, hogy megkattantam evés terén (is) és mindenre figyelt, hogy be tudjam tartani a verseny előtti étrendemet. Kitűnően aludtam az éjjel, így 31-én kipihenten, nyugodtan, tökéletes állapotban kezdtem neki a napnak.
Királynőség volt az is, hogy Eszter elvitt kocsival a versenyközpontba, bekísért, együtt vettük át a rajtszámomat, készítettünk pár fotót. Tetszett Eszternek az, hogy mennyi fiatal és felnőtt eljön egy futóversenyre, jó ezt látni. Hangulatos, magával ragadó ez a zsibongás, valóban.
Aztán elbúcsúztunk, és egyedül maradtam. Ilyenkor szeretek magamban lenni, figyelni, nézem a készülődő futókat és hozzátartozókat, elmegyek a mosdóba, pakolok, gondolkodom. Találkoztam kedves Futapestes futótársammal Istvánnal is, és megismerkedtem párjával, akinek tök jó színű haja van. Ők a 12 km-es távon indultak. Nem sokat beszélgettünk, de jó volt látni őket.
A verseny előtt 15 perccel indultam bemelegíteni. Az idő kissé hűvös, szeles, de napos volt. Igazából nem volt rossz idő. Mindig felülről melegítek be, vagyis fejkörzéssel kezdek, és megyek lefelé, van egy megszokott bemelegítési rituálém, mindig így csinálom. Aztán nagyon lassan elkezdek kocogni. A zenét is beindítom magamnak, itt már teljesen befelé koncentrálok. Tök mindegy, hogy nem az olimpiára készülök, és az is mindegy, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem az éremért futok. Akkor is komolyan veszem magam, mert 30 km az egy hosszú táv, hangolódni kell rá.
10:05-kor volt a kilövés, a 12km-esek száz méter után balra leváltak rólunk, ők egy másik szakaszon futottak.
Mi harmincasok – hehe, de régen voltam harmincas – pedig elindultunk a nagy útra. Igazából elég gyors tempóval kezdtem, ezt mindig elcseszem, magával ragad a többiek lendülete, és megyek, mint az állat – persze ez a gyorsaság magamhoz képest gyors, mindenkinek mást jelent a gyors tempó, és ez így van rendjén -. Akkor szoktam jól teljesíteni egy versenyen, ha beállok a legvégére és leszarom azt, hogy a többi futó milyen gyorsan kezd. De ezen a szép napon megint a hiúság és a lendület csapdájába estem, ami nem volt a legjobb választásom. 10 km-ig nagyon f@szán bírtam is a kb. 5:36-5:45-ös tempót. Ez azt jelenti, hogy 1 kilométert mondjuk 5perc 36 másodperc alatt tettem meg. Nem lihegtem, semmi nem zavart, jól ment. A versenyeken mindig fel szoktam szeletelni a távot, ez azt jelenti, hogy részekre bontom. Ezt a versenyt például úgy szettem szét, hogy 10km-ig minden tuti jó lesz, nyomatom, futok szépen 6 percekkel ( ezt csuklóból felülírtam hiúságból). Aztán el kell jussak a 12 km-ig, ott lesz a második frissítő pont. Ott iszom, megállok 10 másodpercre és irány tovább. Ez így is lett. Minden oké volt. 12 km után erős szembeszél csapott arcon, a tempót nem bírtam tartani, ezért vissza kellett vennem lassabbra. Ezen a napon nem érdekelt a pulzusom. Nem mértem. A következő frissítő pont kb. 18 km-nél volt, de úgy osztottam be magamnak, hogy 15 km-ig jussak el szépen kiegyensúlyozottan. Ez is sikerült, minden rendben volt, egy kb. velem egykorú hölggyel kerülgettük egymást, nekem jót tett, kicsit húzott is a tempómon. 15 km után megbeszéltem magammal, hogy a 18km-nél lévő frissítő pontnál ihatok, és kezdtem éhes lenni, ezért majd valamit bekapok. Oda is értem. Sajnos csak csokoládé és sós ropi szerűségből lehetett választani, ezt nagyon sajnálom, mert édességet nem kívántam, ropit sem, inkább gyümölcsöt ettem volna, abból is csak egy-két falatot. Pedig indulás előtt raktam el egy negyed banánt a zsebembe, de végül Eszternek visszaadtam, mondván, a franc fogja cipelni. Egy ilyen malőr az evés körül – pedig két falatról beszélünk – nekem fel tudja borítani a közérzetemet futás közben. Ideges, feszült lettem, mert a testem jelezte az éhséget. Muszájból elvettem egy kocka csokit, de nem esett jól, nem is éreztem azt, hogy jó minőségű lenne. Aztán ittam egy kis vizet. Indulás tovább, úgy osztottam fel, hogy 20 km-ig szépen jussak el. Az utat néhol emelkedők tarkították, itt a jól bevált csiszi-csoszi stílusommal nyomtam tovább, szépen, egyenletesen. De az éhség befurakodott a gondolataimba, és kezdtem magamat 20km-nél elhagyni. Szerintem az volt a hiba, hogy 20 km-ig magamhoz képest gyorsan toltam, és nem osztottam be jól az erőmet. 20km-nél azt mondtam magamnak, most el kell jutnom a 24-es km-ig, az utolsó frissítő pontig. 20 és 24 km között teljes szétcsúszás jött. Többször megálltam, belesétáltam, és beleszúrt az oldalamba. Nagyon mérges lettem magamra, amiért ezt a várva várt 30km-es versenyt elcsesztem. Mert bizonyos szempontból igen, elcsesztem. Hiúság… Lendület, ami kifingik idő előtt… Ezek a visszatérő gyenge pontjaim az idén. Ilyeneken gondolkodtam. Aztán bevillant anyukám képe, aki nem szeretett engem és már nem is fog, mert nyáron meghalt. Eszembe jutott apukám, aki rá egy hónapra hagyta el a földi létet. Akivel ki tudtam még békülni és volt 3 jó hetünk. Elképzeltem, mennyit szenvedhetett anyukám, akire még haragszom és fáj, hogy kizárt az életéből, de kurvára próbálom megérteni őt, és most futás közben arra gondoltam, hogy az én pillanatnyi fájdalmam lófasz ahhoz képest, amit ő átélhetett. Apu, ha sportról volt szó, mindig büszke volt rám, így most az is bevillant, amikor a kórházi ágyban feküdt és meséltem neki a nagy álmomról, egy versenyről, amit majd le szeretnék futni egyszer, és meséltem a nyári 50 kilométeres versenyekről, amikre készültem és végre láttam a szemében újra csillogni a büszkeséget. Azt mondta: "ez igen!" Istenem, hány évtizede vártam erre a kibaszott elismerésre! – Hát, ezek villantak be a futás közben. Nem biztos, hogy le kellene írnom mindezt. Túl személyes, meg mit tudom én. Azonban azt gondolom, hogy ezekkel a gondolatokkal együtt teljes, igaz és őszinte ez a verseny.
Amikor a gondolataimból kijöttem, észrevettem, hogy elhúzott mindenki előlem, mellőlem, akikkel az első 20 kilométert megtettem. Lesújtott ennek a tudata. Azt hittem, az utolsó helyen állok. Ismét ideges lettem, mert hiú vagyok. Aztán röhögtem magamon. Kinevettem a hiúságomat. A lábam érdekes, nem fájt, nem azért lassultam be.
Aztán elértem a 24 km-es frissítő pontot. Jól esett a víz, megköszöntem a frissítő ponton állók munkáját. Nagyon fújt a szél, ugyanakkor lenyugodtam. Egy futólány maradt le, ő is túlhúzta az elejét. Megnyugtatott az a tudat, hogy nem igazán látok sem előttem, sem mögöttem futókat. Egyedül voltam, és ettől lehiggadtam. Irtó nehezen ment az utolsó 10 kilométer. Megszenvedtem érte. Kb. 6.20-as kilométerekkel tettem meg ezt a vége szakaszt, tehát végül is annyira nem voltam szar –magamhoz képest-. De a tanulság az, hogyha lassabban kezdek, akkor örömfutássá válhatott volna az egész út, és egyenletes tempóban érhettem volna a célba ugyanannyi idővel, mint ahogy beértem, nem pedig kimerülten, rózsaszínes-zöldes fejjel. És azt is figyelembe vehettem volna, hogy az elmúlt kicsit több, mint egy hónapom során voltak 6 napos edzés kihagyásaim a lábfájás miatt, így korántsem tudtam a megfelelő formámat hozni. Meg kellett volna békélnem a „sorsommal”.
3 óra és 48 másodperc alatt értem be a célba. Megcsináltam. Minden örömével és keservével együtt megcsináltam. Melós volt, de nagyon örülök, hogy eljöttem és végigcsináltam azt, amit elterveztem.
Összegezve a dolgokat. A tanulság: megtanulom elengedni a hiúságot. A teljesítmény helyett újra arra fókuszálok majd, hogy a futás: öröm. Nem ciki lassan futni. Több időt hagyok magamnak a fejlődésre ( és ezt kurvára rohadtul be kellene tartanom ). Elfogadom azt a tényt, hogy a szüleim halálából fakadó fájdalom kihat a teljesítményemre és tudom azt is, hogy ez majd idővel elmúlik. Türelem
Vannak komolyabb céljaim. És azokat el fogom érni. #csakazértis
Köszönet az IRONTEAM SE-nek a 34. Szilveszteri Pezsgőfutás és Velencei-tó kör futóverseny szervezéséért
